Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-29 / 53. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 547 TÁRCA. Budapest, Bálvány-utca 20. szám. (Visszaemlékezés 1859-re.) Magyarhoni ág. hitv. evang. egyházunk egyetemes felügyelője, báró Prónay Dezső úr a mult évi egye­temes gyűlés alkalmával bálvány-utcai hajlékába az egyetemes gyűlés tagjait estélyre hivta meg. Midőn úri házánál megjelentünk, visszaemlékeztem az 1859. évi, egyházunkra nézve szomorú esztendőre, a mikor is a jelenlegi egyetemes felügyelőjének édes atyja, boldog­emlékezetű br. Prónay Gábor úr, akkor a pestmegyei ág. hitv. ev. esperesség felügyelője, az ugyanaz évben tartott bányakerületi gyűlés tagjait szintén egybegyűj­tötte házánál fontos egyházi ügy megbeszélése tárgyában, t. i., hogy a délelőtt megtartott ker. gyűlés jegyzőköny­vét hitelesíttesse s az abban foglalt határozat mikénti elintézését eszközölhesse. E határozat pedig az volt, hogy ő felségéhez egy felirat intéztessék, melyben ő fel­sége felkérendő lenne, hogy a Thun miniszter által 1859. évben kiadott vallásügyi pátens hatályon kívül tétessék s annak mikénti átadására a kellő intézkedés módja megliatároztassék. Nyilvános helyen e célból gyűlésezni, a mint az alábbiakból ki fog tűnni, tiltva volt. A boldo­gult báró, azért saját szabadságának veszélyeztetése mel­lett, házát megnyitotta a fentebbiek elintézésére, követ­vén az ősök példáját, a kik az elnyomott protestáns hívek részére hajlékaikat Istennek dicsőítésére mindenkor megnyitották s ez által azokat mintegy megszentelték. E háznak termei is az 1859. évi üldözés idejében így nyíltak meg. Midőn az egyetemes gyűlés több tagjával e hajlékba beléptem, felébredtek lelkemben az 1859. év emlékei. Ezen előzmények előrebocsátása után feljegyzem ama történeti adatokat, a melyeknek részben személyes tanuja voltam, részben hitelt érdemlő tanuk útján tudo­másomra jutottak. Talán nem felesleges, különösen ifjabb lelkésztársakkal szemben, ezen adatoknak nyilvánosságra hozása. Gróf Thun, nagy hatalommal felruházott osztrák vallás- és közoktatásügyi miniszter 1855-ben több magyar­országi lelkészt Bécsbe felrendelt tanácskozásra. Célja volt, hogy Magyarország mind a két protestáns egyházá­nak autonómiáját, s ezúton hazánkban akkori időben az alkotmányosságnak utolsó védbástyáját is lerombolhassa s az absolut kormányzást teljessé tehesse. A tanácskozók között ott szerepelt a nógrádi főesperes is, néhai Osztro­luczky Mihály poltári lelkész, ki több társaival az auto­nomia mellett foglalt állást. Thun miniszter az alsóbb fokú autonomikus intézmények ellen kifogást ugyan nem tett, de az egész egyház kormányzását egy Bécsben székelő központi kormányzó testületre akarta bízni, úgy, hogy ez alsóbb fokú autonomikus intézményeink az igazi alkotmányosságnak csak árnyékát képezték volna. Vájjon a bizalmi férfiak többsége miként döntött, arról biztos tudomásom nincsen. Úgy hallottam boldogult Osztroluczky Mihálytól, kivel Bécsben többször találkoztam (én t. i., akkori időben Bécsben theologus voltam) hogy a bizalmi férfiak ezen központi kormányzat ellen nyilatkoztak. Négyheti tanácskozás után a bizalmi férfiak hazaküldet­tek, Thun pedig kidolgoztatta saját emberei által alkot­mányrontó, az autonomiát életerében elmetsző munkálatát. E munkálatban csalétekül az igértetett, hogy a magyar­országi protestáns papok az állam pénztárából lesznek fizetve, még pedig oly összegben, a mint az a német­országi lelkészek számára volt megállapítva. Thun minisz­ter. midőn munkálatával teljesen elkészült, 1859-ben parancsban kiadta az úgynevezett „patens"-t s meg­hagyta a magyarországi protestáns egyházak lelkészeinek, hogy egyházaikat ezen patens rendelvényei szerint bizo­nyos határnapig szervezzék át s mivel ennek kevés foganatja volt, következett egy miniszteri rendelet, mely a patens szabványait életbeléptetni parancsolja s külö­nösen a lelkészeknek meghagyja, hogy e miniszteri ren­deletet a lelkészek a szószékről három egymásután követ­kező vasárnapon hirdessék, mit ha meg nem tesznek- a legszigorúbb megtorlásban részesülnek. E meghatározott három vasárnapon minden templomba császári biztosul ki voltak rendelve az akkori közigazgatási hivataloknál működő számos alsóbbrendű hivatalnokok s nem egy helyt a községi jegyző. A protestáns papság legnagyobb része nem engedelmeskedett s a miniszteri rendeletet ki nem hirdette, csak egy elenyésző kisebbség hajlott meg a parancs előtt s szervezte az egyházakat a patens szabványai szerint. Büszke önérzettel tekinthetünk vissza azon férfiakra, a kik a csalétket elvetve, szigorúan az egyházi alkot­mány álláspontjára helyezkedtek, nem félve a szigorú megtorlás esélyeitől, melyek egyeseknél be is következ­tek. E veszedelmes időben velünk tartott az ország szine java, sőt még a r. k. főpapok is helyeselték álláspon­tunkat s kitartásra buzditottak. Ám a patens ellen a protestánsok nemcsak passive viselkedtek, de erős ellenállást is fejtettek ki. Á moz­galom legelőször a tiszai kerületben indult meg, Zsedényi a későbbi egyetemes felügyelő és Mádai későbbi püspök vezérlete alatt a híres kézsmárki kerületi gyűlésen, a hol a kerület határozottan a patens ellen nyilatkozott. Ennek következménye az lett, hogy Zsedényi és Mádai elítél­tettek s börtönbe hurcoltattak. A pestmegyei esperesség is Esztergályi Mihály fő­esperes és báró Prónay Gábor esp. felügyelő elnöklése mellett tartott esperességi gyűlésén, minthogy akkori püspökünk dr. Szeberényi János és kerületi felügyelőnk báró Prónay Albert Thún által hivatalaiktól megfosztattak, elhatározta, hogy kerületi törvényes elnökség hiányában, a pestmegyei esperesség elnöksége hívja össze a kerü­leti gyűlést. Az esperességi elnökség e megbízatásnak eleget is tett s a bányakerületi gyűlést, dacára a Thún miniszter tiltó rendeletére össze hívta. A bányakerületi akkori kilenc esperesség közül e gyűlésre öt esperesség el is küldte képviselőit, kik a kitűzött napon a buda­pesti ág. hitv. ev. egyház régi iskola termében talál­koztak. A nógrádi esperességet ezúttal Dessewffy Ottó esp. felügyelő, Valentinyi János sziráki és Moravcsik Mihály béri lelkészek képviselték. A megjelent öt esperesség képviselői gyűlés előtt a tanácsteremből testületileg a templomba mentek, kisérve a budapesti hívek ezreitől s ott ájtatos éneklés után, Székács József budapesti lelkész (kiről néhai Szeit­vorszky János esztergomi bíboros herceprimás a Berzsenyi Dániel emlékének leleplezésekor mondott beszéde után azt mondta, hogy Székács nem Budapest, de az ország­papja) magas szárnyalatú s mesteri szónoki tehetséggel előadott buzgó imát mondott, majd félolvasta az ez alkalomra választott szent írási igéket, (Pál ap. Efez. 1. 6 r. 10—18): „Végezetre atyámfiai legyetek erősek az Urban és az ő hatalmas erejében, öltözzétek fel az istennek minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög­nek álnokságai ellen. Mert nincsen nekünk tusakodásunk a vér és test ellen, hanem a birodalmak ellen, hatalmasságok ellen, e világnak urai ellen, a lelki gonoszságok ellen, melyek a magasságban vágynák, annak okáért vegyétek fel az

Next

/
Oldalképek
Tartalom