Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-22 / 52. szám

KARÁCSONYI MELLÉKLET Messiás jön! A Messiás jön ! Hozsánna-, hozsánna ! Fogadd örömmel szivem e Királyi! A sokaság előtte és utána Egy szíuvel-szájjal mind áldást kiált. Áldott legyen, Ki jött az Úr nevében ! Áldott, örökké áldott a neve: Új élet ébred Benne földön égen, Siralomvölgye Édenné leve. A Messiás jön! Lába szent nyomában Virág fakad és áldás mindenütt; Népekre, a kik ülienek homályban, Az Ő orcája fényessége süt. Világosságúl jött 0 e világra, Nem ütközik meg az, ki Véle jár. A tűz meg gerjedt: a hit égi lángja, S ezt semmi többé el nem oltja már. *K3tH' A Messiás jön: Istennek remekje, Kiben lakott a teljes szeretet, Hogy a halandót Istenhez emelje Ragyogva rajt' a felsőbb eredet. A Szenvedő jön. Sebe rejtekébiil Fájó szívekre harmatoz vigaszt, Édes szavára a beteg fölépül, Sötét síroknál szép reményt virraszt. A Messiás jön ! Bűnös embereknek Bekéltetóje jön. Mily kegyelem ! Ha könnyeim a bűnért megerednek, Az angyalok is örülnek velem. Oh clrága Vendég, leborulva kérlek, Tedd hajlékoddá az én szívemet, S hálaadással áldlak és dicsérlek, A míg csak sírom hantja eltemet! Sántha Károly. Karácsony. „ Gloria in excelsis deo et in terra pax, hominibus bonae voluntatis" — „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség és az emberekhez jóakarat!" (Luk. 2. 14.) — e lelkes szép doxologia hűségesen tolmácsolja azt a tavaszi hangulatot, melyet a karácsonyi örömhír ébreszt. „Boldog örömnap derült ránk." Az összes keresztyén ünnepek közt karácsony az egyedüli, melynek égi fénykörét földi gyarlóság árnyai el nem homályosítják. Nem vegyül hozsánnáiba a vakság átka, sem örömpoharába az irigység ürme. Lelkünk mintha fegyverszünetet kötött volna halálos elleneivel: a gond, a nyomor, a bűn hatalmasságaival, — örül a boldog gyermekvilággal, remél a hívők seregével, hymnust zeng a mennyei seregek sokaságával. Csodálatos jelenség ! — a tiszta öröm ünnepi eszméje a keresztyén köztudatban viszonylag későn nyilatkozik meg, a keresztyén társadalomban későn, nagyon későn kap polgárjogot. Századok múlnak, míg a krisztusi üdvtényeket megdicsőítő ünnepek láncába Karácsonynyal, az utolsó szem beilleszkedik. Tán azért, mert a vallásos élet organizmusában a lesújtó bűntudaton alapuló szigorú erkölcsi felfogás, a világ közeli végére készülő askezis túltengésével szemben az örömhangulat megnyilatkozására szolgáló szerv fejletlen maradt. Vagy azért, mert a lelki megújulást eszközlő megváltást az Úr szenvedéseihez, halálához és feltámadásához fűződő üdvtényekkel hozták oly szoros kapcsolatba hogy azt a kis forrást, melyből a hatalmas üdvfolyam fakadt, észre sem vették. Hisz tapasztalati tény, hogy az emberek figyelmét jobban ragadja meg az okozat, mint az ok, hogy szedik a fa gyümölcsét a nélkül, hogy arra a kis magra gondolnának, melyből a gyümölcstermő fa sarjadzott. Nem kevésbbé csodálatos jelenség, hogy a tudósok kutatják Karácsony eredetének okát, de egyiknek sem jut eszébe kutatni azt, miért nem lett ez ünnep a többi űrnapokkal egy időben a vallásos kegyelet oly méltó és szent tárgyává, a minővé csak a mult mulasztásait pótló későbbi kor avatta? Annyi bizonyos, hogy a IV. század első tizedeiben az Úrnak születése, „az Isten testben való megjelenése" (I. Tim. 3. 16.) még nem volt külön egyházi ünneplés tárgya, valamint kétségtelen az is, hogy ez ünnep gyökérszálaira a nyugati egyház talajában akadunk, honnét azok csakhamar a keleti egyház földébe is terjedtek. Liberius római püspök 360-ban december 25-én Marcellát, Ambrosus nővérét, apácává való felavatása alkalmával, a nép-