Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-10-27 / 44. szám

Reformáció-ünnepi melléklet d \J A wittenbergi búcsú. Tizenhét év előtt, 1888 augusztus havában jártam Wittenbergben. Emlékezetes út volt az. A fészekrakó madár útja, a ki boldogan repül megtalált párjával otthonos bokra felé. Wittenberg volt az első hely, a hol kis feleségemmel először megpihentünk, körülbelül oly érzelmek között, mint a mikor dr. Luther Márton professor úr otthonába vezette ifjú életepárját, Bóra Katalint, vagy — mint ő maga tréfásan nevezni szokta — „Käthe urat." Azaz, hogy a Lutheréit meg a magunk költözködése közt volt mégis némi közbevetíetés. Mert a mig ők az esküvőről • egyenesen otthonukba léphettek: felénk még csak a távol > képzeletében integettek édes magyar hazánk hegyei, melyek közé a mi lelkünk vágyott. Szinte jól esett azért, hogy a mi Lutherunk vároV sában tarthattuk első pihenőnket. Hiszen otthonunk volt az, szellemi tekintetben, mégis mindkettőnknek, a mióta " ' megtanultuk, hogy ki volt az a dr. Luther Márton. Képzelhető tehát, hogy mily izgatott érdeklődéssel indultunk a vasúti állomástól a város felé, a melynek szarkakapuja felé közeledve ott láttuk mindjárt a históriai tölgyfát, a mely alatt 1520 dec. 10-én Luther a pápa kiátkozó bulláját elégette : „Mivelhogy te megszomorítottad az Urunk szentjét, emészszen el téged az örök tűz..." Szállónk - a városnak az állomás felé eső szélén álló „Kaiserhof" — közvetlen szomszédja az „ Augusteuin"' nevezetű ú. n. „

Prediger-Seminar"-nak, a melynek udvarán áll ismét a „Luther-Haus", a régi ágostonos rendház egy felmaradt része, a melybe az Erfurtból Wittenbergbe a philosophia tanáraként meghívott Luther 1508, március 9-én költözött s majd később, már mint a választó fejedelem által ajándékul kapott sajátjába, feleségét „Käthe urat" is vezette. Alig hogy megérkeztüuk, ide vágytunk, ide siettünk. ^ Van is ám itt látni való elég. Maga az ódon épület, különösen ennek stylszerűen restaurált I. emelete, hat érdekes ó-német szobájával, elsőrangú látványosság. Kegyelettel jártuk be a szép termeket, a melyek tele vannak ízlésesen csoportosított Luther-ereklyékkel, melyek közül főleg Luther művei első kiadásának gazdag gyűjteménye lepett meg. Áhítattal néztük Luther íróasztalát s a szoba szögletében a barátságos mázos kályhát és úgy képzeletben oda is telepedtünk csakhamar — jó magam az íróasztal, „Grete úr" meg a kályha mellé és míg az én lúdtollam sercegve szántott végig a jó rongypapíron, „Grete úr" lábainál meg vígan pörgött a sunyi orsó. Bohó képzelet... De fogadni mernék rá, hogy Lutheréknál így történt a dolog . .. Elméláztunk a Bóra Katalin olvasója előtt is. „Nézd, lelkem: mennyit imádkozhatott a szegény, mert azt hitte, hogy az üdvösségére lesz" — mondom én. S kis feleségem hozzám simulva megjegyzi: „S imádságközben mennyit gondolhatott Mártonjára, mert azt megérezte, hogy üdvösség ..." Csodálatos dolog, de úgy éreztük valóban, mintha a Lutherék otthonának látása megszentelte volna a mi frigyünket is. Emelkedett érzelemmel búcsút vettünk a kedves hajléktól s a „Collegien-Gassen" tovább haladva, csakhamar elértük az ósdi emeletes házat, a melyben egykor Melanthon lakott s a melynek kertjében egy kőasztalba ez évszám van bevésve: 1551. Öt évvel Luther halála után s 9 évvel Melanthon kimúlta előtt. Hej, ha ez az asztal, ha azok az öreg fák úgy megszólalhattak volna, ha úgy megsúghatták volna, min gondolkozott, min tépelődött ott „Németország tanítója" a kora hajnal magányában ; vagy hogy miről folyhatott a beszélgetés, ha néha úgy esténként, jól végzett napi munka után, jó wittenbergi söröcske mellett, ott elüldögélt lelke barátjával, Lutherrel s kedvelt magyar theologusaivai! . . . . Ám a kőasztal némán hallgatott, az öreg fák meg csak titokzatosan bólogattak, de nem feleltek És mi hallgatag mentünk tovább, a szomszéd „Infanterie-Kaserne" elé, a mely egykor, akkor az egyetem épülete volt. Egy ablakból trombitaszó hangzott ki. Élettelen ércnek kürtölése, talán épen onnan, a honnan egykor Luther kiáltó szózata élő harsonaként hirdette világgá a felszabadított Igét, melynek puszta hangjára tehetetlenül omlott össze a pápaság büszke középkori fellegvára, mint egykor, hajdan, ama kürtszóra, Jerikó falai.. . Majd a főtérre jutva, ott láttuk Luther és Melanthon gót mennyezetes ércszobrait, mögöttük a városházát, hová egyidőben — a piac délnyugati sarkában fekvő házából (ma gyógyszertár) — méltóságos léptekkel haladt át a híres festőművész, Cranach Lukács mester, hogy mint Wittenberg város polgármestere szolgáltasson polgártársainak jogot és igazságot. Boldog nemzedék, a melynek a világiakban egy Cranach Lukács, a lelkiekben egy Luther intézték dolgait! A híres mester nevezetes oltárképével (Úrvacsora, keresztség, gyónás) ékeskedő főtemplom megtekintése után sietve haladtunk át a „Schloss-strassen", hogy mielőbb elérjük érdeklődésünk főcélját, a vártempiomot, a melynek nevezetes kapujára 1517 okt. 31-én Luther ama nevezetes 95 tételt kiszögezte. A templom maga akkor restauráció alatt állott, bensejébe azért nem juthattunk : ámde magok azok a vedlett kopasz falak is, mint történeti hiteles tanuk, sok-sok érdekes dolgot regéltek. Elmondom híven, a mint tőlük hallottuk. A vártemplom 1439—1499 években épiílt, tehát 60 álló esztendőn át, tiszta gót stylusban. Különösen nagy érdemeket szerzett e munkában Frigyes választó fejedelem, a kit később a történelem a „bölcs" jelzővel tisztelt meg, ki azonban ekkor még e megtisztelő jelzőre bizony nem számithatott volna .. A mikor a szent