Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-01-20 / 4. szám
1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 42 „különös fény nyel és pompával" éppen az egyetemi templomban tartották meg, nem találunk éppen semmi kifogásolni valót. — Elvégre is a templom templom, arra való,, hogy benne, mint a közösségi kultus megszentelt helyén, e kultusnak minél ünnepélyesebb kifejezést adjunk; hogy már most ezt róm. kath. hitfeleink a maguk vallásos világnézetének megfelelő módon és formában teljesítik, azt minden értelmes ember igen természetesnek fogja találni. — Még azt sem teszszük, nem is tehetjük szóvá, hogy az egyetemi tanács egyes tagjai, egyes professorok ez ünnepen részt vettek. Mint róm. kath. férfiak ezt joggal tehették, sőt azért, hogy hitbeli felfogásuknak ily ünnepélyen való részvétellel nyilvánvaló bizonyságát adják, csak elismerés illeti őket. Csak az egy ellen emeljük fel óvó szavunkat, mintha ez ünnepen az egyetemi tanács, mint ilyen, tehát hivatalból vett volna részt. Az egyetemi tanácsnak s általán az egyetemnek a boldoggá avatás ünnepéhez semmi köze, és ha mindjárt ez idő szerinti feje, Demko György rektor, az egyetemi kath. fakultás tagja, tehát „áldozár" is. — A tendentiát, a mely a közlés indítékát képezi, jól [látjuk. Rövid hírlapi közlések révén, mint valami természetes, magától értetődő dolgot, úgy tüntetni fel a budapesti tud. egyetem katholikus jellegét. Hát ez helytelen és jogtalan dolog. S ha már róm. kath. lapok, a klérusnak az egyetemmel szemben elfoglalt álláspontjából folyólag, e tekintetben csak következetességüket igazolják, a midőn közléseiket ily szellemben szerkesztik meg, igen kívánatosnak tartanok, több : joggal elvárhatnék, hogy egyéb napilapjaink e közléseket ne vegyék át csak úgy vakon a róm. kath. irányzatos forrásokból, hanem korrigálják ki ezeknek tévedéseit, legyenek e tévedések akár szándékosak, akár nem. Hangsúlyozzuk, hogy magának a boldoggá avatás tényének ünnepi aktusához nincs semmi szavunk. Hitelveit minden egyház maga állapítja meg, úgy, a mint az a maga jellemének s institúciójának a legmegfelelőbb s az is vajmi természetes, hogy e hitelvek és az institúció szükségszerűleg meghatározókig hatnak ki a kultus cselekményeire s egész liturgikus felépítésére is. — E tekintetben a róm. kath. liturgiában a hierarchiai elvhez való bámulatos következetesség mellett tagadhatatlanuljelentékeny poezissel és aesthetikával találkozunk. Tagadhatatlan, hogy miként a Mária-kultusban, úgy a szentek imádásában is sok költészet rejlik, sőt merjük állítani, hogy e mozzanatok felhasználásában a róm. kath. egyház a maga hierarchikus institúciójának — hogy úgy mondjuk — ünnepi előterjesztésénél a néplélek alapos megfigyelőjének s e megfigyelés következményei ügyes kihasználójának bizonyult mindenha. — A néplélek azt, a mi költészet, könnyen valónak fogadja, azt, a mi eszmei, könnyen materializálja: a szentek hitével összefügg azok imádása s bennök a hódolat azon egyházi vagy szerzetes rend s végeredményben azon hierarchia előtt, a mely e szenteket szolgáltatja és kreálja. Érthető okból a pápás egyház e boldoggá és szentté avatásokat e kultusi intézmény létesítése óta a legnagyobb komolysággal és rigorozitással végzi, s sok mindenféle tárgyaláson és vizsgálaton, vagy mint Rómában nevezik, hosszadalmas „peren" megy át az ilyen dolog, míg végül a pápa — a vizsgálat kedvező eredménye alapján — kimondja a nagy szót: „Tuto procedi posse ad solemnem venerabilium Servorum Dei — beatificationem." A három kassai „vértanú" boldoggá avatásának ügyében is pl. az első lépést még Pázmány Péter tette meg 1628-ban, tehát közel 300 év előtt, s bár Lippai György 1661-ben, Scitovszky János 1868-ban ismételve sürgetik az ügyet, még csak Vaszary Kolos prímásnak sikerült a millenium alkalmából az ügyet dűlőre vinni, s ekkor is a processus 8 évet vett még igénybe. — Pedig a „per" anyagát, a boldoggá avatás ténybizonyítékait már régen összehordták, e ténybizonyítékoknak igazolnia kell az illetőknek martyrságát, a mely „nemcsak az emberek előtt ismeretes, hanem az Istentől is megerősítést nyert a közbenjárásukra eszközölt csodák és különös kegyelmek következtében." Vagyis e bizonyítékok: egyrészt emberi tanúk, a kik mint közvetlen szemlélők igazolják, hogy a boldoggá avatandó csakugyan „martyrhalált" szenvedett; másrészt csodák, a melyek az illető „martyrok" koporsójánál vagy egyéb közvetítésével történtek, a melyek tehát a perben mint Isten bizonyságtétele szerepelnek. Nos a római „szent Rítusok kongregatiója" előtt az emberi és isteni tanúság ez ügyben teljesen kimerítő mérvű volt. Egykorú, a koncolásnál jelen volt szemtanúkkal akkoriban felvett jegyzőkönyvek alapján beigazolva látta azt, hogy a három kassai pap csakugyan erőszakos, tehát „vértanú" halált halt; az isteni tanúságot képviselő csodákat pedig bizonyítja már azon jegyzőkönyv, a melyet Lippai György vikáriusa Szegedi Ferencz vett fel s a melyből kitűnik, hogy e „vértanúk" koporsójánál ennek puszta érintésére ismételve meggyógyultak súlyos betegségeikből kegyes nagyszombati apácák, a kiknek rendházában e koporsó ma is őriztetik. Nekünk e csodaigazoló jegyzőkönyvhöz sincs semmi közünk. A róm. kath. egyház benső ügye, hogy ő szenteket kreál, vértanúkat boldoggá avat, az ő dolga, hogy bizonyos csodatények históriai voltát ily módon dokumentálja. — Sőt a magunk lélektani felfogásából folyólag pillanatra sem vonjuk kétségbe ama csodás gyógyulások valóságát. Éppen nem lehetetlenek azok, különösen ott, a hol erős hittel erős autosuggestió párosul; mint ez különösen a histeriára hajló nőknél elég sűrűn tapasztalható. — Ha valaki ily tényekben csodát lát, hát az nyilván inkább a vallásos szív dogmatikus elfogultságával, semmint az ember lélektanának szemüvegén át nézi a dolgot. Teheti. S nincs jog és törvény, a melynek alapján megtilthatnék neki, hogy ne nézze úgy, a mint akarja, vagy a mint arra képes. Ismételjük, minket ama boldoggá avatás ténye maga épen nem érint, épen nem bánt: abban mi a róm. kath.