Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-08-11 / 33. szám

328 1905 úgy is illik, szemben a — világ uralkodójával. Persze, mi megátalkodott „akatholikusok" ezt a kegyes okoskodást nem értjük, mert mi úgy gondoljuk, hogy Krisztus helytartójának uralma nem a földiekre, de az égiekre terjed („az én országom nem e világból való!"), hogy különben is a pápa világuralmi jogcíme — történelmi falsum (lásd: Donatio Constantini) s nem hogy javára, de egyenes kárára volt és van az egyház lelki feladatainak. Aztán meg ha már a szegény pápa olyan szorult helyzetben van, hát tudnánk mi egy radikálisabb módot ajánlani, a mi igen alkalmas volna arra, hogy e bajból egyszersmindenkorra kibontakozzék és hogy a szegény hivők különben is bizonytalan összegű Péterfillér-adójára rá ne szoruljon. Vegye fel Sarto József „0 Szentsége" azokat a milliókat, a melyeket, mióta Rómát elfoglalta, az egységes olasz állam a pápának évi subvencioként törvényben biztosított (bagatell évi 3 millió !) — de a melyet mindeddig pápa Ő Szentsége visszautasított. Kérded, jó olvasó, miért? Hát ama bizonyos „függetlenség" miatt... Pápa 0 Szentsége nem akarta mindeddig elfogadni ama milliókat, mert így függésbe jött volna az olasz államtól, a melynek souverainitását e tényével elismerte volna. Pedig ő ám a souverain! Az olasz király pedig betolakodott parvenu. És az olasz állam? Átkos gyilkosa a szent egyházi államnak . . . íme innen a horror ruillionum . . . Hanem azt hiszsziik, hogy idővel a pápaság is, minden csalatkozhatatlansága dacára, még okosabb lesz s majd odanyúl a 3 millió lira után ... A lelkiekben független marad ám azért azután is s bizonynyal a vallásos életnek ez épen nem lesz kárára! A cionista congressust ez évre is Bázelbe hittak össze, a hol üléseit július hó 27-én kezdte meg s augusztus 2-án fejezte be. A m. éven elhalt Herzl Tivadar helyére mindeddig nem találtak méltó utódot. Azért az előkészítőbizottság azt javasolta a congressusnak, hogy a cionista mozgalom vezetését egy háromtagú kollégiumra bízzák, a melynek tagjai dr. Nordau Párisból, dr. Wolff' Kölnből és dr. Warburg professor Berlinből. A congressus főtárgyát az ú. n. Uganda-terv képezte. Minthogy a cionismusnak összes eddigi törekvései oly irányban, hogy Palestinában nagyobb földterülethez jussanak, a hol telepitvényeiket megkezdhessék, a török kormány ellenállásán meghiúsultak, Herzl az angol kormánynyal lépett érintkezésbe, oly célból, hogy ettől Keletafrikában egy nagyobb területet szerezzen meg a cioni sinus számára gyarmatosítási bázisul. Az angol gyarmatügyi minisztérium, minthogy Ugandában tényleg nagyobb területek még teljesen kihasználatlan hevernek, hajlandó volt az ügyletbe belemenni, azonban azon megszorítással, hogy a cionista-telepnek az egyéb angol gyarmatokat megillető jogokon kivül egyéb semmiféle kiváltságot megadni nem hajlandó. Ez a cionismusnak —- mely a tervezett telepítvényben egy jövő önálló zsidóország alapját akarja megvetni — nem felel meg; különben is egyéb territoriális és közlekedési nehézségek merültek fel, a melyen az Uganda-terv elejtését kívánják; az előkészítő-bizottság e javaslatát a congressus el is fogadta s így a záróülésen elnöklő Wolff büszkén jelezhette, hogy a válság, a mely a cionisták eddigi egységes munkálkodását hátráltatta, szerencsésen megszűnt avval, hogy a congressus Palestina megszerzésén kivül minden egyéb tervet végleg elejtett. A hivő cionista-szemek tehát ismét Palaestina felé tekintenek, mint jövő reményeik igéretfölde felé s ha majd a szultán egykor nem lesz képes többé ellenállani a zsidó millióknak (nem embereket, de pénzt értünk), hát meg is valósulhat a cionisták legédesebb álma, a melyet prófétájuk Herzl Tivadar „Altneuland" c. regenyében oly gazdag fantásiával megjósol... A cionismus igen érdekes kormozgalmával, e regény ismertetésével kapcsolatban, nemsokára közelebbről is foglalkozni szándékunk. A prágai Mária-congreszuson, a melyet Csehország r. katholikus társasága pünkösdkor tartott meg s a melyen egyházi és világi előkelőségek, aristokrata nők, tanárok s más értelmi osztálybeliek közül mintegy 400-an gyűltek össze, hogy a Mária-kultusznak hódoljanak, gr. ISylva Taroueea „Mária és a müveit világ" címen tartott beszédet, a melyben Mária személyével, a Mária-hittel, a protestantismusnak s a modern műveltségnek e hittel szemben elfoglalt elutasító álláspontjával foglalkozott, hogy végül mintegy apologiáját adja a r. kath. világ Mária-kultuszának. Kiindulva annak megemlítéséből, hogy Mária Jézussal jutott a világtörténelem középpontjába, ráutal azon ellentétre, a mely eleitől fogva fennállott azon két világnézet között, melyeknek egyike mindent az isteni kijelentésből, hit útján vezet le és ért meg, a másika pedig minden hitét, tudását az exact tudományokra építi. Pedig úgymond, e tudományok „a teremtés princípiumára, hol, miért, honnan, nem tudnak rájönni, mert azon dolgokat, a melyek ég és föld között vannak, semmiféle exact tudomány nem tudja megállapítani." Itt idézi a felolvasó Dubois Reymond híres „Ignorabimus"-át — a melyet még senki sem tudott megcáfolni s aztán áttér mint ilyen „ég és föld közé" eső dologra, a Máriakultusz titkára, a melyet ugyancsak „a hit jól felfoghat, sőt kellőleg sejthet, de a puszta ész a tudomány segélyével nem érthet át." Összegyűjti a bibliának Máriára vonatkozó „mithoszi" helyeit. Ilyenek: a midőn Isten a bűnbeesés után a kígyónak azt mondja, hogy „ellenkezést támasztok közted és az asszony között, a te utódaid és az ő utódai között. Te az ő sarka után fogsz leselkedni és a te fejedet fogja szétzúzni." Ez a kigyó ma is leselkedik az asszony után. A dekrisztianizáció, a mely pokoli gyűlöletet táplál az Isten egyháza ellen, melyet Mária fia alapított... De Istennek jóslata teljesedésbe fog menni s az asszony el fogja taposni a kigyó fejét... Ilyen továbbá az Esaiás útján adott híres jóslat: „Egy szűz fog foganni és fiat szül, az ő neve pedig legyen Immanuel" — a melynek teljesen megfelel a Máriához 800 évvel később elhangzott angyali üdvözlet. S ilyen az a nevezetes szó onnan a keresztről, a haldokló Fiú ajakáról, a fájdalomtól megtört tanítványhoz és édes anyához: „Ecce Mater tua, Ecce filius tuus." Mely szavakkal Mária az egész emberiség anyjává avattatott. Mind ez isteni kijelentések a hitnek tárgyai: ámde milyen viszonyban áll ezen Máriával a modern világ? Nem érdeklődik iránta, avagy legfeljebbb, mint a protestantismus is, csak az ember anyját tiszteli benne; sőt bárha a protestantismus egyrésze tiszteli is az Isten anyját, de azért a Mária-kultuszt elveti; pedig „nincs azon semmi csodálkozni való, hogy azok, a kik az anyát nem tisztelik, nemsokára megtagadják majd a tiszteletet a fiútól is" ... Ám ha a modern világ nem is érdeklődik Mária iránt, azért ő mégis az idők folyamán ideállá nőtt, kinek költők és művészek hódoltak és hódolnak... A hívőnek pedig pártfogója, a szomorkodók vígasztalója, a betegek ápolója, az Ínséget szenvedők mentőangyala ő — kihez örömben és bánatban, betegségben és fajdalomban segélyért folyamodik. „Ez a mi Máriánk." Hát hiszen szép dolog az a megkülönböztetés a két ellentétes világnézet között, a között t. i., a mely mindent isteni kijelentésből, hittel igyekszik megérteni s viszont a mely mindennek az exact tudományok útján keresi a nyitját. Bizonyos dolog az is, hogy a vallás — épen benső lélektani természeténél fogva — mindig a hit útján fog haladni, hiszen ha az értelem útjára lépne,