Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-07-14 / 29. szám

1905 EVANGEL

IKUS ŐRÁLLÓ 285 SZEMLE. „A mi büszkeségünk!" A Magyar Hírlap szerint ez a dísznév Bródy Sándort illeti meg, a ki végtelenül elhibázott élete utolsó mozzanataképen meglőtte magát a minap Semmeringen. Nálunk valóságos nemzeti betegség az, hogy ha valakit felkapnak, igaz, hű és találó jellemzés helyett agyonhajigálják nagyhangú dísznevekkel és jelzőkkel. Magyarország valósággal a jelzők hazája is, nemcsak az adomáké és felköszöntőké. Bródyt teljes életében tenyerén hordozta a napi sajtó s balesete hírére szinte chorusban zengett róla a magasztaló ének. Soha méltatlanabbra nem fecsérelték az elismerést, mint Bródyra. Pályája kezdetén mindjárt Zola tanítványául szegődött. A tehetségtelenek ősi ösztönével a sensatiót, a rendkívülit, az ingerlőt hajhászta, hogy valamikép feltűnhessen. Csakhogy a mi Zolánál csupán eszköz és illustració, magyarázat volt a nagy igazságok megértetésére, Bródynál az céllá lett. Neki gyönyörűség volt az emberi állatiságok leírása; az emberi méltóság jelenetei, az erkölcsi célok iránt teljesen elvesztette színérzékét és érzékelő tehetségét. Képzeljetek olyan embert, a ki a mezők liliomait, az erdők, kertek pompáját észre nem veszi, csak varangyos békát keres; a kinek a pacsirtaszó, fülemiledal nem hat el füléig, a varjúkásogásban meg élvezetét leli; a kinek a rózsaillat, mert finom, lehelletszerű, fel nem tűnik, de a szemétgödöré ingerli. Ilyen volt az irodalomban Bródy Sándor. Abban az egyben hasonló volt a nagy mesterekhez, hogy élete megfelelt irodalmi irányának. Nekünk kötelességünk tiltakozni az ellen, hogy az ilyen iparűző embert írónak nevezzék s pajtáskodásból egekig magasztalják. Bródynak vannak még társai, a kik élnek, mint p. o. Erdős Renée, a ki tehetségét szintén az érzékcsiklandozás alacsonyrendű céljának szolgálatába bocsátotta. Mi azonban írónak, költőnek őt sem tekintjük. Neki a lant csak üzleti szerszám, a mivel pénzt vagy hírt, feltűnést keres. Óvakodjunk tőlük, olvasásuk kész merénylet az ízlés, erkölcs, sőt a jó közérzés ellen is. TÁRCA. A XVIII. század protestáns történelméből. (Folytatás.) A protestáns nemes úr, ha vallásához ragaszkodik, ép úgy érzi a hatalom nyomását, mint a közrendű ember, csak az üldözés módja más. Neki szabad udvari papot tartania, saját kápolnájában istentiszteletet is tarthat, de jobbágyait, az idegeneket ki kell zárnia. A protestáns földesúr joga nem korlátlan, mint a katholikusé; súlyos sebet üt rajta az állam, a midőn a katholikus plébánia kegyúri terheinek viselésére kötelezi, hitsorsosainak gyámolítását meg szigorúan tiltja. Az erős egyéniségek e téren nem igen hódoltak meg a királyi akarat előtt, kivált félreeső völgyekben, a hol ritkán fordult meg pap vagy királyi ember. Az öreg Zay Ferdinánd, bár többször megintették, mindig harangoztatott s jobbágyaival közösen épült a templomban minden istenáldotta ünnepnap. A hajlott korú Révay Kata Szidóniának, a nádorságra jelölt Ostrosith Mátyás özvegyének már, a ki teljesen támasz nélkül állt, nem engedték meg, hogy udvari papot hívjon, a ki elmenetelére elkészítse. Prónay Gábornak Ácsán elsőízben csak fakápolnát engedélyeznek; később megengedik, hogy kőből építsen, de boltozat és vakolás nélkül. Batta Jánost keményen fenyegetik, hogy a szentmártonkátai jobbágyokat be ne bocsássa oratóriumába. Azonban ennél a lelkiismereti erőszaknál is nehezebb és kíméletlenebb a gazdasági nyomás. Törvény mondja ki, hogy az evangelikus nemesnek nincs birtokjoga HorvátSzlavonországban, tehát az egész ország területének mintegy hatodrészén. Nem részesülhet drága pénzen sem a vásárra bocsátott fiscalis javakból, bár ezt törvény nem tiltotta. A III. Károly uralkodásával bekövetkezett nagy birtokadományozások a katholikus nemesség és családok erősítését célozzák. A számbavehető nagyobb jószágok több 100,000 forintnyi értékben mind katholikus kézre jutnak; protestáns embert csak hármat találunk a kitüntettek közt: Podmaniczky Jánost, a ki TiszaFöldvár felét kapja, Okolicsányi Pált, a ki 15,000, és Sembery Sámuelt, a ki 7000 forint értékű jószágban részesült. Révay Mihály felé, a ki időközben katholikussá lett, különös érdem nélkül is mosolyog a királyi kegy. Más kitüntetésben is csak elvétve részesülnek. Három évtized alatt egyetlen ember sem akad, a ki protestáns és magyar létére báróságot vagy grófságot kapna. A protestáns nemesség erőarányát gyengíti továbbá a tömeges nemesítés, a mit III. Károly kormánya megkezdett. Trónraléptekor körülbelül 135,000 lélek volt nemes a harmadfél milliónyi lakosból. A nemességet katona, idegen vagy magyar is, ha püspök ajánlja, ha katholikus vagy áttért, ha Rákóczy ellen küzdött, késedelem nélkül megkapja. 1723-ban elrendelik a nemesség összeírását; a kinek armalisa elveszett, a felség jótékonyságával biztatják. Ezt a rendeletet nem protestánsellenes célzattal adták ugyan ki, 'azonban a kormány ezt is fel tudta használni ellenök. Régi nemesség megerősítése, ha csak nagyon szembeötlő udvari érdemek nem támogatták, annyi akadályba ütközött, mint új nemeslevél megszerzése. A kit elutasítottak, nyomban adózóvá és kiváltságtalanná vált. 1738 óta nem országgyűlésen alkotott törvény erejénél fogva ugyan, hanem egy döntvény révén csak a nemesembernek volt birtokszerző joga. A protestáns nemesség számának apadásával tehát a protestáns lakosság vagyonosodé ereje, gazdasági emelkedése is természetszerűleg csökkent. A legártalmasabb csapást azonban a katholikus eskűminta erőszakolásával mérték a protestáns nemességre. A magyar az egykori katonanemzetből a viszonyok változása következtében jogásznemzetté vált s a közhivatal volt érvényesülésének egyetlen útja. De éppen innen akarta a hatalom kedvezéseit élvező katholicismus a protestánsokat leszorítani. A két fél az első elkeseredett harcot az eskü kérdésében az 1729-iki országgyűlésen vívta s akkor a protéstáns párt pillanatnyi sikert ért el. A Carolina resolutio azonban a katholikus álláspontot fogadta el s mintegy megtagadta a királyi hatalom két év előtti felfogását. Csupán a végrehajtásra nézve adtak ki egy bizalmas rendeletet, hogy a hatóság végső szükség esetén elégedjék meg a katholikus esküminta felolvasásával s nézze el, ha a fölesküvő tisztviselők a Boldogságos szüzet és a szenteket hallgatással mellőzik. Ezt a parányi engedményt is nagy harc árán tudta csak elfogadtatni a szabadelvűbb s az állam érdekét inkább szemmel tartó kancellária. A helytartó-tanács egész ridegen ragaszkodott a rendelet betűjéhez. Ha az akatholikusok szabódnak az eskütételtől, mondjanak le, helyöket majd katholikusok fogadják el s így e szokás állandósága révén joguk semmissé válik. A kancellária érzi, hogy protestánsok nélkül több helyen fennakad a közigazgatás, a mi az államnak mérhetetlen kárt okoz. A miuisztertanácsban 3 szavazat a helytartótanács véle-