Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-09 / 24. szám

1905 EVANGELIKUS ORALLO 247 egyházi célokra, nevelésre, iskolákra isteni tiszteletre fordítandó, Murray, a regens, vállát vonva, azt felelte: „Hiú ábránd!" Ez volt Knox felfogása a jogról és igazságról; ezt akarta teljes buzgalommal megvalósítani. Ha azt gondoljuk, hogy felfogása túl-korlátolt, nem volt helyes, akkor csak örüljünk, hogy nem tudta megvalósítani, hogy két század erőfeszítése után is megvalósítatlan maradt s még ma is „hiú ábránd". De hogyan korholjuk őt azért, mert küzdött annak megvalósulásáért'? Theocracia, Isten uralma, épen az, a miért harcolni kell. Minden próféta, minden buzgó pap ezt tűzi ki célul. Jog és igazság vagy Isten törvénye, az emberek között a legfőbb uralom, ez az égi eszmény (a mint helyesen nevezték „az Isten kinyilatkoztatott akaratának" Knox idejében s minden időben így is kell nevezni), a mi felé minden reformátor tör s a mit mindinkább megközelíteni akar. Minden igazi reformátor természeténél fogva pap s a theocratiáért küzd. Minő messzi távolban vihetők be ilyen eszmények a gyakorlati életbe, s a meg nem valósítással járó tiirelmességünk minő ponton tör ki: mindig kérdés. Azt gondolom, bízvást azt lehet mondani, hogy lehetőleg érvényre kell azokat emelni. Ha az embereknek ez a valódi hitük, minden embernek többé-kevésbbé türelmetlennek kell lennie mindaddig, míg az eszmények meg nem valósulnak. Nem lesznek híjával a regens Murrayknek, a kik vállaikat vonogatják és azt mondják : „Hiú ábránd!" Mi pedig magasztaljuk a hős-papot, a ki mindent elkövet, hogy érvényt szerezzen az eszményeknek, a ki véres verejtékkel, rágalom és ellenmondás közepette, nemes életet él, hogy megvalósítsa Isten országát e földön. A föld pedig sohase lesz eléggé isteni! <3? <3? t3? <3* t3? 0£<3£<3£<3?t3?t3£t3?<3?<3£t3? t3*t3?<3?<3£ Keller Helén. A ki elvesztette hitét az emberi lélek mindent legyőző, törhetetlen erejében, olvassa el Keller Helén önéletrajzát. Megvan már magyarul* is s megérdemli, hogy mennél többen olvassák, mert ennél fölemelőbb, nemesebb hatású könyvet alig tud adni napjaink irodalma. El van benne mondva korunknak egy teljes csöndben, idegenek számára észrevétlenül végbement, de talán legnagyobb csodája, melyet egy gyenge, beteges tanítónő és egy legfontosabb érzékszerveitől megfosztott nyomorék gyermek-leányka vitt véghez. S e csoda tanít meg minden egyébnél meggyőzőbben arra, hogy az emberi léleknek veleszületett, az isteni gondviselés által kiirthatatlanul beleoltott rendeltetése a tökéletesedés, az erkölcsi tisztulásra s a szellemi kimívelődésre való igyekezet, a melyet elaltathatnak a kedvezőtlen körülmények, de elfojtani soha nem tudnak, a mely kibontja szárnyait s bármi teher húzza is le, száll a magasba visszatarthatlanul. A nyomorék leányka, kinek lelkében a legérdekesebb s a legmeghatóbb lélektani folyamatok egyike végbement, Keller Helén, egy amerikai vagyonos úriembernek leánya, 1880 nyarán született. Tizenkilenc hónapos korában valami súlyos agy- és gyomorbetegség támadta meg, a melyből kiépült ugyan, de úgy, hogy egész életére süket és vak maradt. Természetesen néma is lett. Nem Keller Helén siket-néma-vak leány önéletírása. Angol eredetiből átdolgozta és előszóval ellátta dr. Boros György. Budapest, Franklin-társulat. Ára 2 korona. maradt tehát az élet s a természet benyomásainak felfogására más szerve, csak a tapintat és a szaglás, vagyis azok az érzékek, melyekkel aránylag — a látáshoz és halláshoz viszonyítva — a legkevesebb benyomást szokta az ember szerezni. Ettől a szörnyű szerencsétlenségtől fogva, a melynél nagyobb gyermeket nem érhet, teljesen öntudattalan, mondhatni vegetativ életet élt a szegény kis leány évekig. Az értelem homályos foszlányai megvoltak benne, anyja, kis szerecsen barátnője s mások, a kik sokat voltak a környezetében, valahogy meg tudták magukat vele értetni, a mennyire épen okvetlen szükséges volt s ő is megtanulta mozdulatokkal, mimikával jelezni, ha enni akart, ha hívott valakit stb. Egyébként teljes sötétségben és csöndben élt. Makacs, hirtelen haragú, heves, irigy gyermek lett belőle, egy embernek alig nevezhető szánalomra méltó kis lény, szülőinek örök szenvedése. Szülei megpróbáltak mindent, de sem elvesztett érzékeit nem tudta neki az orvosi tudomány visszaadni, sem arra nem vállalkozott senki, hogy ezt a kis világból kitaszítottat megpróbálja valamire tanítani. Végre akadt egy tanítónő, Miss Sullivan, a ki elég merész volt vállalkozni arra, hogy megpróbálja a lehetetlent. Keller Helén hét éves volt, mikor hozzá került Miss Sullivan s megkezdődött az a tanítás, melynél nagyobb eredményűt ember még aligha végzett. Miss Sullivan, a mennyire a rendelkezésre álló adatok mutatják, nem lángelme, csak egy finom intelligenciájú nő, a kit azonban korunk hősei közé kell soroznunk, oly nagy benne a lelkierő, a kitartás és a céltudatosság s oly mélyen él szivében az igazi, mélyen emberi s ép azért szinte emberfelettivé magasztosult szeretet. E nélkül a szeretet nélkül nem is fejezhette volna be élete nagy munkáját olyan óriási eredménynyel, mint a milyet elért. Mikor Helénhez került, kezdetben sok baja volt vele. A kis leány akaratosságán s idegenkedésén majdnem megtört minden igyekezete. Hiszen a kis nyomorék nem tudta még, mi a szeretet — legfeljebb ha anyja iránt érzett valami homályos, tudattalan, ösztönszerű érzést — és nem tudta, mi az engedelmesség: akaratának a szükségszerűvel s a célszerűvel szemben való önkéntes, öntudatos alárendelése. Miss Suliivannak először meg kellett magát szerettetnie tanítványával s azután meg kellett hajlítania a gyermek makacsságát. Hogy ez nem volt könnyű, az nyilvánvalóvá lesz az önéletrajzban közölt részletekből. Egyidejűleg megkezdődött a tanulás is. Ennek egyetlen eszköze az újjakra való betűzés volt; a tanítónő a gyermek kezére betűzött bizonyos, az egyes fogalmaknak megfelelő jeleket, mint a hogy ezt a siketnémák tanításánál tenni szokás. Az első szó, melyet így közölt vele, a „baba" volt. A kis leány ezt eleinte valami újfajta játéknak nézte, fogalma sem volt róla, hogy a kezére betűzött jelek s a kezébe nyomott baba között valami kapcsolat is lehet. Vagyis a jel puszta jel maradt neki, értelem nélkül. Miss Sullivan már-már elcsüggedt, a mikor egy véletlen eset megnyitotta tanítványa lelkét. Maga Keller Helén így beszéli el ez esetet: „Valaki vizet húzott a kútból s tanítóm a kezemet odatartotta a vödör alá. A míg a hideg víz az egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót: „víz", először csak gyöngén, majd erősebben. Csöndesen állottam s teljes odaadással figyeltem újja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan, mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett régi gondolat visszhangja. A nyelv titka megvolt fejtve előttem; rájöttem, kitaláltam, hogy az a hideg valami, a mi a kezemre csurgott, — víz volt. Ez