Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-06 / 2. szám

22 1905 Pozsonyban és ezzel megszűnt az evang. ritus szerint való keresztelés, esketés és temetkezés is, a lakosság azon része, mely szegénységénél, függő helyzeténél ós nem önálló gondolkozása, valamint ingatag érzületénél fogva a biztos jelent többre becsülte, mint a kockázatos és szorongó küzdelmek árán elérendő bizonytalan jövőt, a jezsuiták térítő buzgalmának első és természetes áldozatai voltak. Formális áttérésről szó sem volt, hanem, a mint megszokták az emberi élet főbb eseményeinél az egyház segítségét igénybe venni: kereszteléseiknél, esketéseiknél és temetkezéseiknél éppen úgy, mint 70 esztendővel előbb, azon egyház lelkészeihez fordultak, mely segítségét más hiányában nagy készséggel felajánlotta. A jezsuiták ezen a téren kipróbált mesterek voltak és különben is Szelepcsényi és Kollonich számítása is az evang. lelkészek elüzetésével azon alapult: ha nincs templom és lelkész, magától szűnik meg az evangelikus egyházszervezettel az evang. hitérzület is. A ki már most mint evang. szülők gyermeke katholikus templomban katholikus lelkész által megkereszteltetett, a ki ugyanily szertartás mellett lőn megesketve, azt a jezsuiták már katholikusnak tekintették. A legtöbb esetben annyiból méltán, hogy az erre hivatott tényezők hiányában nem volt, a ki az evang. hitérzület magvait a zsengekorú gyermek kedélyvilágában elvesse és fejlődésre indítsa, nem volt, a ki az ingadozót támogassa, az elesettet felemelje. így azután nem csodálkozhatunk azon, hogy a jezsuiták a térítés körül nagy sikerekkel dicsekedhettek.

1 Mindjárt az 1672. esztendőben 161 a katholizáltak száma, köztük egy 86 éves aggastyán; 1673-ban 243, közöttük 21 olyan, kik valaha katholikusokból lettek evangélikusokká, továbbá 4 anabaptista, 3 zsidó és 1 mohamedán, 1674-ben 254, közöttük 16 lelkész és három anabaptista; 1677-ben végül 137 személy tért át Pozsonyban a katholikus vallásra; összesen tehát 1672 -1677-ig majdnem 800 személy, a mi a protestáns lakosság számán nagy csorbát ütött. Csakis így vált lehetővé az, hogy a város lakosságának a zöme újra katholikussá lett, mert 1637— 1672-ig a városi tanácsban, a külső tanácsban, a városi közgyűlésen, a külvárosok lakosságában mindenütt az evangélikusok domináltak úgy számra nézve, mint vagyonban, politikai befolyásban és társadalmi tekintélyben is. Ezen helyzet egy csapásra megváltozott az 1672 óta foganatosított rendszabályok hatása alatt. Minthogy pedig a végcél az volt, hogy Pozsonyban is, éppen úgy mint Bécsben és az összes örökös tartományi városokban a protestantismusnak még a csírája is kipusztuljon, de azt egyszerre és rövid idő alatt elérni nem lehetett, különben is ennek nyilt hirdetése még a hatalom részéről sem volt opportunus dolog, olyan intézkedések színébe volt burkolva minden merénylet a lelkiismereti szabadság ellen, mintha a közrend és biztonság fentartására szolgáló rendszabályokról lett volna szó ! Minthogy ezen időben mindennemű ragályos betegség volt elterjedve és 1 H. Geduly, Geschichtliche Daten über die Kirchengemeinde Pozsony. Ev lyceumi kézirattár 581. ktg. 12. sz. és a pozsonyi evangélikusok anyakönyvei 1606—1672 ig. mindjárt a Wesselényi-féle összeesküvés után Felsőmagyarországon megkezdődtek a kuruc mozgalmak, azon ürügy alatt, hogy betegség a városba be ne hurcoltassék és az ellenséggel való cimborálás meg legyen akadályozva, egy császári rendelet 1674 decemberében megtiltja azt, hogy a pozsonyiak ezentúl is a Bécsben székelő svéd nagykövetség kápolnájában vegyék magukhoz az úrvacsorát. Erre azután Sopronba kezdtek nagyobb számmal zarándokolni a pozsonyiak, a hol az evangélikusoknak a királyi fiscussal kötött szerződése alapján egy polgári házban és Eggenberg hercegnő háza udvarában rendes evang. istentiszteletek tartattak,

1 a hol akárhányszor esőben és hózivatarban szorongtak a messze földről összesereglett hívek. Már 1676 febr. 20-án azonban a teljesen katkolikussá lett városi tanács, mely most már a kamara és kancellária útján leérkezett császári parancsot vakon hajtja végre, börtönbüntetéssel fenyegeti azon evang. polgárokat, a kik ezentúl is Sopronba mernek menni úrvacsorára vagy istentiszteletre. így már most nem maradt egyéb hátra, mint meghajolni a nyilt erőszak előtt és katholizálni, vagy pedig titokban, pro foro interno, az evangelikus hitérzületet megőrizni és a hitsorsosokkal való érintkezés útján annak teljes megsemmisülését megakadályozni. Ide a benső vallásos meggyőződés rejtekeibe már nem tudott behatolni a hatalom, még azzal sem, hogy 1678. nov. 23. kiadták azon hírhedt rendeletet, mely szerint büntetendő cselekményt követnek el mindazok, a kik ketten- vagy hármankint az utcán beszélgetést folytatnak! Már csak az volt hátra, hogy minden egyes evangelikus polgár mögé állítsanak egy fegyveres katonát. Nem tekintve az ilyen erőszakos rendszabály eredménytelenségét, újra és a végtelenségig ismétlődő, de a hatalom birtokosaitól soha meg nem szívlelt fejlődési folyamat játszódott le, mely abban mutatkozott, hogy a törzs ledöntésével, a vékony haj szálgyökerek vették át az életfejlesztő működés szerepét mindaddig, míg egy új tavaszi verőfény melege, ha még oly szerény volt is, a felszínre csalhatta a jövő nagy egyházszervezet gyenge hajtását. A magukra maradt, egymással nyiivánosan nem tanácskozó, a hatóságok kemény nyomása alatt szabad mozgásukban korlátolt sőt akaratukban teljesen megbénult evangelikus polgárok egyénenkint oly erőt fejtettek ki, hogy minden erőszak, minden furfang és a jezsuiták minden ügyeskedése végre is kárba veszett. Ha Szelepcsényi és Kollonics ökölcsapásai alatt szilánkokra rongyolódott is szét a régi városi szervezettel azonos communitas civium evangelicorum: a megvetett és a teremtés műhelyében szertehullott élősejtek megtalálták egymáshoz az utat, hogy a rendőri szemnek észrevétlen módon, lassú közeledéssel, biztos egyűvétartozással újra élő szervezetként váljanak ki a chaosból, új élettől áthatva és a meglevő körülményekhez alkalmazkodva. így születhetett meg csak azon pozsonyi 1 Matthias Müllner, Geschichte des evangelischen Gymnasiums zu Oedenburg 51. o. Ribiny Memorabilin Tom II. pag. 554. Liebergotts Tagebuch 1677.