Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-06 / 2. szám

18 a melyet Ő közte, a szent és mi köztünk gyarló emberek között a világnak átka, az ősi bűn emelt s ekként békességet szerzett s új életet öntött az emberi szívbe; úgy bizonnyal le fogja dönteni a szétválasztó falakat — egyet a más után —, melyek minket egy a mástól szakasztanak el és békességet szerez s új életet kelt majd közöttünk, az ő megváltott és kiengesztelt fiai között is. Igen, — az isteni kegyelem és békesség szellemében fogant új emberi élet egyszer-akkor meghozza majd mind az egész népnek a karácsonyi örömmel együtt a boldog új esztendőt is. S óh vajha mielőbb meghozná! Vajha a be­állott új esztendővel az Isten kegyelmi esztendeje kezdődnék ineg e kegyetlen és békétlen világon. Vajha, megkezdődnék legalább itt nálunk! Hogy mi eddig csak édes sejtés és csak mintegy andalító álom vala, mindaz valóra változnék! Hogy ez új esztendőben igaz és állandó boldogság térne be minden egy hajlékba s boldog lenne s boldo­gulna ez a mi küzdő és küzködő szent egyházunk, boldog, boldogtalan szegény magyar hazánk is. S az lesz, ha a boldogságot a boldog Isten kegyelmében és békességében keresi. Jövel azért Urunk! s az új esztendőben a te kegyelmeddel és békességeddel betérve szivünkbe? adj új szivet s az új szívvel s új élettel adj bol­dog új esztendőt! -—k. Hódító és védekező egyház. Kégente, századokon át a reformáció egyházai vol­tak a szellemi világosság fáklyavivői. A protestantiz­musnak elég volt egy talpaalja tér, a hol lábát meg­vethette, a második pillanatban már iskola épült a tem­plom mellé, tanító szegődött a paphoz munkatársul s közös verítékkel munkálták az egyház veteményes kertjét. A XVI. század hatalmas munkaéhező szelleme ezzel sem elégedett meg. Lépésről-lépésre, fokról-fokra előre­nyomult. Az iskola szomszédságában egyszerre csak ott termett a sajtóműhely, mely bibliát, kátét, postillát, imádságoskönyvet juttatott a nép kezébe. De nemcsak a vallásos irodalom magvetői voltak reformátoraink; az első magyar nyelvtan szintén reformátor műve. A pietis­ták is nagy, elévülhetetlen érdemeket szereztek az általános ismeretterjesztés terén. Ösztönszerűleg érezték, hogy a tudás, a világosság a reformáció természetszerű szövet­ségese ; az ellenség csak ott juthat könnyű szerrel diadalhoz, a hol az emberek lelkére nehéz átlátszatlan köd gyanánt borul a tudatlanság, vagy a hol a lelkiis­meret kényelmesebb erkölcsi elvek után nyomoz. Az iskolával, sajtóműhelylyel együtt járt a könyvtár, kivált zárt városokban s egyes főurak sasfészkeiben. Ur, pol­gár, egyházi rend egyforma mohó vágygyal, égő gyönyö­rűséggel kapott a hasznos, épületes olvasmányon. Az evangyéliomot nem egyedül a vándor reformátorok éke­sen szóló, meggyőző ajka tette újra közkincscsé; köny­veik, a könyvtárak folytatták a térítés munkáját; hódí­tottak, erősítettek, támogattak akkor is, a midőn az ige­hirdetők ajka elnémúlt. A mi korunk méltán iskolába járhatna buzgóság, élelmesség, munka tekintetében a XVI. századhoz. Akkor eszmények rabja volt a szív s Isten országát szolgálta a léleknek minden érzése, a testnek minden íze, moz­dulata. Nem volt oly szegényes, alacsony munkamező, a mit az Úr szerelmével eltelt ember lenézett, szégyen­lett volna, ha látta, hogy a mennyei országnak haszna van belőle. Tudunk lángbuzgalmú reformátorokról, a kik a prédikálás, tanítás, könyvírás mellett megtanulták a betűöntés, betűszedés, könyvkötés mesterségét s egy­úttal faluról-falura jártak árulni az elkészült sajtótermé­ket. Mindegyik foglalatosságukba beleöntötték szivök hevét és lelkesedését; egyik munka sem volt alábbvaló a másiknál szemökben. Valamennyit megszentelte a cél, a minek eszközévé avatták. Isten országának szolgálnak a prédikálószéken, az íróasztalnál, a munkaműhelyben s a vásári bódéban egyiránt. A XVI. század protestán­saiban megvolt a hódítás vágya és ereje. Az egész kornak nemzedékére ráillik az a jelige, a mit Dévai kátéjának homlokára irt: „ Uram, a te nevedben meg­vetem hálómat!" Az evangyéliom szellemétől áthatott hívő elhirdette azt, a mit hallott és látott, Isten csudá­latos dolgairól tapasztalt. A maga erőtelenségét is harcba vitte Isten országa diadaláért. A megváltott lélek mint­egy azzal akart bizonyságot tenni hite erejéről, a belé költözött kegyelem hatásáról, hogy másokat is odaveze­tett meríteni az élet vizéhez. A nemzedék lelkében meg­támadhatatlan elvként élt az öntudatos, következetes, hatá­rozott hódítás gondolata. Az emberek értékét a szerint mérték, mekkora bennök az evangyéliomi hit hódító ereje. A kiknek nevét följegyezte az emlékezet, mind hódító szellemek voltak, babonák, tévelygések oszlatói s új élet, mennyei üdvösség magvetői. A mi századunk egyenes visszája a reformáció nagy századának. A hódításnak még gondolatja is távol jár tőle. Ha véletlenül egyik-másik tüzes ellenfél tollá­ból kicsúszik a szó, hogy a protestantizmus terjeszkedik, nyakra-főre sietünk a tiltakozással. Valamiképen rosszat ne gondoljanak felőlünk! Sőt bocsánatot kérünk, hogy álszeméremből az élet jogát el nem dobjuk magunktól s nevelésünknél fogva megmaradunk régi vallásunkban. A meggyőződés hangsúlyozását bölcs óvatosságból vagy élhetetlen udvariasságból elszántan kerüljük. Gyűlésein­ken, sajtónkban egymást éri a henye panaszkodás, hogy lépten-nyomon tért vesztünk; az államtól rimánko­dunk védelmet s nem jut eszünkbe, hogy ez ép oly megalázó dolog, mintha épkézláb ember kéregetésből él. A lelkekbe beleöröködött valami sajátságos csügge­teg hangulat s az egyházi közvélemény a puszta véde­lemre szeretné korlátozni egész tevékenységünket. A hódítás jogáról való egyértelmű lemondás mindennél döntőbb erejű bizonysága a protestáns szellem hanyat­lásának.

Next

/
Oldalképek
Tartalom