Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-05-12 / 20. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 200 óta munkálkodó, zúgolódott, vagy a rövid munkát végzők bérét irígylette volna". És még ezt se kérkedésből mondja: magának érdemül semmit sem tud be. Azt tartja ő is, a mit apostola: a mi vagyok, Isten kegyelméből vagyok! Hát nem apostoli szerénység és szelídség ez? Pedig mint más, ő is hivatkozhatik úgynevezett nagy alkotásokra. Kerülete legjobbjai tesznek erről bizonyságot. Törhetetlen hithüségét: lutheránus lelkét pedig melyikünk ne ismerné ? Én ismerem. Magam is annál melegedtem s lelkesedtem meg gyakorta. Oh ha valaki, — én gondolok mindenha e tűzlelkü atyai barátra olthatatlan szívbeli háládatossággal. Őrzöm leveleit, melyekből erőt merítettem és kedvet a munkára, mikor már csüggedés kisértett. Hogy tudott beszélni arról az óriás Lutherről s a még óriásb Pálról! S mint elevenedtek meg gyöngysorba rakott betűi, mikor nagy mesterei eszméinek szárnyán ő maga is az eszmék: a mi lutheránus hitvilágunk eszméinek dicső hónába repült fel! Mintha nem is a betűit, hanem azokat a nyájas arcnak gödreiből kiragyogó, szikrázó apró szemeket s e szemekben magának Luthernek a lelkét láttam volna magam előtt! Törhetetlen hithűségével még csak egy másik érzelmét lehet összemérni és ez az ő rendíthetetlen hazafisága. Származását, vérét, nemes eredetét nem tagadhatta meg. Magyarnak született, magyar maradt mindig, de ép mert igaz magyar hazafi volt, a fajgyűlöletet sohasem ismerte. Tótajkú egyházában tót nyelven is örömest hirdette Isten igéjét s hívei lelkébe az evangeliomí hithűséggel együtt csepegtette bele a magyar haza iránt való hűséget és szeretetet. Ott azonban, a hol a hithűséget csak köpönyegnek használták fel a nemzetiségi törekvések és a honárulás takargatására, ott szent borzalommal telt meg a lelke és vészt kiáltott és ostort ragadott. És mint öreg püspöknek, sajnos, erre sokszor nyilt alkalma. S én úgy sejtem, ebbe az áldatlan küzdelembe fáradt bele lelke, teste. Úgy sejtem, ezek ama „sokszor nehéz megoldású ügyek", a mik miatt nyugalomra vágyik. Mert egyet: lelke örök ifjúságát, a mi neki és szeretteinek az édes családi fészekben pótolhatlan örömet, boldogságot nyújt s biztosít, ezt az egyet fel nem áldozhatja a meddő munkáért és viaskodásért. S mi sem kívánhatunk áldott jó püspökünknek mást most, mint hogy a Kegyelemnek Ura és Istene, ki őt mindenha szerette s kit ő is mindenha szeretett és hűséges sáfárként szolgált szőlejében, benső emberének azt a boldog lelki harmóniáját, megelégedését, hitbeli örömét, békességét, üdvösségét ne vonja meg tőle soha, soha még földi sátorháza roskadásának késő napjaiban sem! Mi pedig, a kik csak a hivatalból búcsúzó püspöknek küldjük hálás szívünk búcsúüdvözletét, őrizzük meg az apostoli szelídségü, törhetlen hithűségű és rendithetlen hazafiságú férfiúnak emlékét örökre szívünkben és kövessük nyomdokait híven. Áldás a püspök emlékére, áldás a pilisi nagy pap életére ! Dr. Masznyik Endre. SZEMLE. Védelmi iroda. Katholikus találmány, de nem rossz. Ha valami katholikus emberről, pláne papról, apácáról, püspökről valami rossz hír kél szárnyra a világban, a „Pázmány-egyesület" védelmi irodája nyomban kikutatja, van-e valami alapja vagy nincs. A közlőt felelősségre vonja s a közönséget kedvezőbb véleményre igyekszik téríteni. Gagyhy Dénes, irótársunk Ányos Pálról, a ki pálos szerzetes volt, tárcát tett közzé az „Egyetértésben" s hogy egy-két szerelmi versének némi alapot adjon, költői leleménynyel egy regény passiv hősévé tette. Pázmány irodája nyomban reá támadt s nagy apparátussal nyomozgatta Gagyhy költői feltevésének alaptalanságát. A diadal persze tökéletes volt, mert hisz Gagyhy már cikkében utalt rá, hogy nem történeti nyomon jár. Azonban meg kellett óvni a szerzetes nevét a földi szerelem fertőző hiedelmének még látszatától is. Két apáca öngyilkos ságáról érkezett hír Németországból. Pázmányék, ki tudja minő hiteles tanúvallomások alapján megállapították, hogy a hír hamis s tulajdonkép két evang. diakonissa végezte ki magát, alkalmasint szerelmi bánatból. Az még hagyján, hogy a maguk portáját tőlük telhetőleg védik, hanem azt joggal elvárhatnánk, hogy a szemetet ne dobálják a mi udvarunkra. A minap Balogh István porrog-szt.-királyi testvérünk ellen vetették ki a tőrt. Alkalmasint nem véletlenül, mert Balogh volt az, a ki a barcsi áttérőket készségesen vette föl az evang. egyházba. Az „Alkotmány" reá támadt, hogy egy csurgói öreg zsidót olcsóbb árért temetett el a tulajdon rabbijánál s eljárását konkurrenciának gúnyolta. Az „ Alkotmány"nak Balogh hosszabb nyilatkozatban felel. Örömmel közöljük nyilatkozatát, nemcsak azért, hogy elégtételt szolgáltassunk neki, hanem azért is, mert nyilatkozatában az igazi evang. ker. lelkipásztor önérzetének hű rajzát látjuk. E nyilatkozat itt következik: A „Konkurrencia" cim alatt megirt eset a valóságnak megfelelően így történt: Gyékényesben tényleg meghalt egy Fleiner nevű zsidó, — hogy anyagiakban gazdag-e, szegény-e? nem tudom, de hogy nagy lelki nyomorúságban — elmezavarban — halt meg, azt tudom, mert ismertem. Hogy a hozzátartozók a csurgói izraelita hitközséghez fordultak első sorban, az abból bizonyos, mert a temetésen hitközségi funkcionárius olvasott héber imát, fülem hallatára. Kohn Lajos Csurgóra választott rabbi egyelőre nem kért a temetésért semmit, nem is kérhetett, mert állását még el nem foglalta és csak f. é. május 2-án fogja megtartani székfoglalóját. A gyászoló kegyelet első sorban gyékényesi jólelkű öreg tiszttársamat kérte fel a fungálásra, ki azonban 73 év súlya mellett gyengélkedő is lévén, a kérésnek eleget nem tehetett. Csak ezután keresett fel a bizalom engem, ki a feladatra — dacára nagy elfoglaltságomnak — kész szívvel vállalkoztam; mert a hogyan az én Mesterem földi életének tartalma az volt, hogy: széjjel járt, tanított és mindenekkel jót cselekedett s a hogy ő nem kérdezte soha, milyen nemzetiségű, milyen vallású az, ki segélyére szorul, hanem a szeretet jóindulatával nyújtotta ki kezét a könnyek letörlésére, én is elmegyek az ő nevében mindenhova, a hová hívnak, tanítok, a hol arra alkalmam van, jót teszek, a kivel lehet s a könyörület olaját, az irgalmasság borát nyújtom ott, hol fájó sebek, a részvét vigasztaló szavát ott, a hol keserű könyek vannak. Ezt cselekedtem a jelen esetben is és hozzáteszem : hasonló esetben nem először és pedig minden díj nélkül, mert bár egyáltalán nem pirulnék, ha egy tisztességes munkáért díjat fogadtam volna el, de egész véletlenül, minden érdemre való hivatkozások nélkül, az eddigi hivataloskodásom idején előfordult mind a három esetben szegény és nem szegény zsidó temetésen teljesen szívességből működtem közre. Ha díjat felajánlottak, mindig azzal utasítottam el, hogy adjanak — esetleg a templomra valamit, de soha nem ellenőriztem, adtak-e ? Az „Alkotmány" tudósítója tehát, kit rövidesen személyesen is meg fogok ismerni, a maga alantjáró gondol-