Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-28 / 18. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 182 kath. egyház első sorban a hatalmi elvnek megtestesülése, a hatalmat pedig a minél nagyobb szám külső meghódolása eléggé biztosítja, a kath. missio — nagyon csekély kivétellel — pusztán a lelkek anyakönyvezésére gondol. Példa rá a reversalisszedés, házassági és cselédtérítgetés, a hol az igazi lelki áthasonulás fölöttébb ritka jelenség. A protestáns térítés ezzel szemben mindig a lelkek igazi, teljes meghódítására törekedett. Hiszen egyházunk még saját tagjait is két csoportra osztja. A pusztán névleges anyakönyvi evangélikusoktól megkülönbözteti a valódiakat, a holt tagoktól az élőket. Már maga ez a tény ellene mond annak, hogy nékünk a lélekhalászás volna kenyerünk. Mi csupán lelki fegyverrel hódítunk, a testi fegyvert a célhoz, a mi kezünkhöz méltatlannak ítéljük. A róm. kath. egyházban viszont különös érdem a léleknyerés. Pázmány Péter, a hazai róm. kath. egyház regenerátora nyíltan hirdeti, hogy minden hívőnek értéke a megnyert lelkek számától függ. Egyik — szónoki nagyságára jellemző prédikációjában többször ismétli ezt a gondolatot. „Egy bűnös lélek térítése nagyobb dolog, hogy sem a mennynek, földnek teremtése". — „A lelkek térítése a bűnök sokaságát elfedi, letörli, eloltja". „Abból tetszik meg az isteni szeretet, ha lelkeket igyekezünk nyerni". A lelki irgalmasságot majdnem tisztára a térítésre korlátozza; vigasztalás. oktatás, feddés az ő nyelvén mind egytől-egyig azt jelenti. A mi egyházunk tehát sohasem téríthet külső eszközökkel, az ígérgetés, fenyegetőzés egyformán megfertőztetné. Ámde viszont bűnös mulasztás terhelné, ha az igazság vize után sóvárgókat részvétlenül elutasítaná a kúttól. Ellenkezőleg, mindenütt és minden időben, élő szóval, írással, példával hirdetnie kell a mi hitünk erejét és tisztaságát. Bizonyítania, hogy egyedül ez az igazi élő kútfő, mely a hozzá törekvők szomját sohasem hagyja oltatlanul; hogy a mi egyházunk a szertartások és templomok pompája helyett a szívek tisztaságának és irgalmasságának élő áldozatával tiszteli Istent. Ez a hódítás, ez a térítés nemcsak szabad, de egyenest kötelesség. Hogyan állhatnánk ama nagy napon mennyei atyánk széke elé, ha az ő országát a bele kivánkozók elől elzártuk? Nem érdemelnők-e meg mi is a nehéz vádat: „Éheztem és nem adtatok ennem, szomjúhoztam s az italt megtagadtátok?" Gyakran hallom az ellenvetést: az ilyen áttérők hite nem tökéletes, nem igazi hit, Többnyire pillanatnyi bosszúvágy, elkeseredésből sarjadó dac, néha érdek is szüli. Ez a hit nem a Krisztushoz tapadó, érdemét megragadó hit, legföljebb sejtelmes, erőtlen vágy utána. Ámde a hit mindenkiben Isten lelkének ihletéből támad s megelőzi a hitetlenség megutálása, a léleknek hit után való sóvárgása. A midőn felsóhajtunk : vajha hinni tudnék! vajha eljuthatnék az én Uramhoz, Jézusomhoz, ez a sóhaj Isten előtt épen annyi, mint maga a hit. E sóhaj az ó ember levetkezését s az új ember felöltését jelenti. A mint a parányi mustármagból idővel terebélyes fa válik, e vágyódásból is rendíthetetlen sziklahitet nevel az, a ki az új élet és igazság vágyát beléjök oltotta. Fölteszem, hogy új hitrokonaink nehezen válnak el régi szokásaiktól, a melyekkel évtizedek hagyománya s a tekintély elvét feltétlenül érvényesítő nevelés láncolta meg leiköket. Velők szemben helye van a pálapostoli elvnek, mely a botránkoztatás kerülését kívánja. Majd lassan-lassan lefoszlik róluk minden, a mi őket az elhagyott nyájhoz fűzi. Úgy kell őket néznünk, mint a lábadozó beteget, a kit a könnyelmű és mohó erőltetés hamarosan örvénybe taszít. A reformáció nemzedéke is jó ideig rabja volt még régi szokásainak, a mikor lelke már rég az líj oltárnál áldozott. A barcsi eset okául a r. kath. sajtó s a csapásán induló egy-két hamar itéletű lap a plébános mintahazafiságát, a német prédikáció megtagadását említi. E szerint papjaink ott pángermán-apostolok volnának. Ámde ennek ellene mond az, hogy németek és magyarok vegyest térnek át. Csak helyeselni lehet, hogy a ki németül ért jobban, annak német nyelven hirdetik az Isten igéjét. Hiszen a hit hallás, megértés nélkül meg nein születhetik. Eljő az idő csakhamar, a midőn szabadon, önként, minden kényszer nélkül, az iskola munkájából s a viszonyok következéseképen nyelvökben is magyarokká válnak. Az erőszak ellen ezen a téren is tiltakoznunk kell, hiszen gyakran emberöltőkön át tartó s érzékeny, dacos visszahatást idéz elő. A gyengéd kímélet, a szeret hódító ereje ezen a téren is nagyobb a nyers hatalomnál; lassú, de biztos hódítás ez, a mely sem megállapodást, sem hátrálást nem ismer. A barcsi események feltárták a r. kath. egyház sebezhető pontját. A mozgalmat hiteles tudósítások szerint a helység erőszakoskodó r. kath. úri klikkje teremtette meg kizsákmányoló, dölyfös hatalmaskodásával, mely a hazafiságot pusztán cégérül használja. A r. kath. clerus bámulatos leleményt árul el gyengéink kiaknázásában; a legcsekélyebb résbe bejut s terjeszkedik. Tanuljuk el tőle e mozgékonyságot, élelmességet s fordítsuk javunkra a barcsi eset tanulságait. a. TÁRCA. A párbaj. (Folytatás.) De a becsület eme subjectiv tényezőjéhez természetszerűleg csatlakozik az objectiv tényező. Az, a ki kötelességeit híven teljesítve, saját lelkiismeretének ítélőszéke előtt elnyeri azt az erkölcsi kincset, a mit becsületnek nevezünk, az méltán megkívánhatja, hogy erkölcsi értékét azon embertársai is elismerjék, kikkel együtt él és munkálkodik. Ez az elismerés: a tisztelet, a becsülés. És ez természetszerűleg egészíti ki a becsület ama fogalmát, melyet előbb megállapítottunk. Ne kicsinyeljük azonban azon kérdést: minő viszonyban áll egymáshoz ez a subjectiv és objectiv tényező. Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy a becsület a subjectiv tényezőben, az erkölcsi érték megismerésében teljes egész, melyet a rajta kívül álló objectiv tényező lényegileg nem érint. Vagyis az igazi becsület a társadalom tiszteletétől független. A mint ezen tisztelet elnyerése nem nyújt biztosítékot arra nézve, hogy az egyénben tényleg megvan a kötelesség teljesítése által elnyert erkölcsi kincs: az igazi becsület, úgy ezen tisztelet esetleges megvonása épen nem bizonyítja, hogy az embernek nincsen erkölcsi értéke. Nyilvánvaló tehát, hogy a becsületnek eme külső alkotórésze, jóllehet az teljesen jogos és megkívánható, magát az igazi becsületet nem érinti. A becsület eme két tényezőjének megkülönböztetése annál könnyebb, mert a magyar nyelvben mindkét fogalomra rendelkezünk a lényeget helyesen megjelölő, külön kifejezések kel. Az ember erkölcsi értékének subjectiv tényezőjétnevezhetjük becsületnek, az objectiv tényezőt pedig becsülésnek. A becsület a lélek ama ruhája, melylyel életünk azt felöltözteti, a becsülés pedig az a fogadtatás, melyben megjelenésekor embertársai részesítik. Ha hozsannát kiáltanak, a becsület az által nagyobb nem lesz s ha sárral dobálják is, szenny reá nem tapad, az maradj a mi volt. És most pihenjünk meg egy pillanatra s állítsuk szembe egymással a párbaj és becsület fogalmát. Vájjon