Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

1905 nám: „vesd le azt, a mi nem a tied, lássuk, mi vagy te magad ! . . A párbaj bemutatkozik : én vagyok a becsület védője. De hát hogyan történik ez a védelem? ... A saját életének kockáztatásával és más ember életének megtámadásával. Az az ember, kit sértett becsülete hurcol a küzdőtérre, kiáll céltáblának, de ugyanakkor maga is mindent elkövet, liogy előbb találja el ellenfelét, mint az őt. Valóban ez az erkölcsi törvénynyel harmóniában senimiképen sem áll. Ez a törvény életünkhöz való ragaszkodást köt lelkünkre, s a mások életének kimélésére és tiszteletben tartására tanít. És ime mindkét parancsolaton keresztül gázol a párbaj. Azaz mégis! Van az erkölcstannak egy tanítása, mely megmondja, hogy az élet nem feltétlen értékű, van annál drágább és becsesebb. Ha ez a magasztos erkölcsi jó kívánja, akkor még az életet is fel kell áldozni. Hátha erről van itt szó? . . . Látszólag igen, de tényleg nem. Az erkölcsi kincsnek, a becsületnek csak a neve szerepel, a fő nem más, mint a sértésért vett elégtétel. De hát lehet-e a mi kötelességünk bárminő sértésért oly módon venni elégtételt, hogy saját életünket kockára tegyük, s másnak életére törjünk? . . . Abból a tételből: becsületeden sérelem esett, következhetik-e az az erkölcsi követelés: szerezz elégtételt az életnek kockára tevésével s egy élet megtámadásával ? . . . Sohasem ! Igazuk volt a lombtalan fáknak, a párbajok színterei az kérdezik : hát az erkölcsi törvény hol van ? . . . Hiába! párbajnál erkölcsi törvény nem lehet, minden villanás, minden pisztolydurranás meghazudtolja azt. De nemcsak az erkölcsi törvénynyel, hanem magával a jogrenddel is ellentétben áll a párbaj. Mert a szemünk előtt álló meghatározás szerint a cél: a becsületsértés megtorlása. De hát a megtorlás, a védelem kinek a hatáskörébe tartozik ? . . . Ezekről a jogrend tartozik gondoskodni. Tehát a becsület megvédelmezése, az esetleges sérelem megtorlása a jogrend feladatát képezi. Kérdem azonban: megengedheti-e a jogrend, hogy egy önkényesen létrehozott társadalmi intézmény az ő jogkörébe avatkozzék, s olyan terrenumot vegyen birtokába, mely őt semmiképen meg nem illeti. Jól van ! . . . Igazuk van a párbajvédőknek, a blintetőtörvénykönyv nem nyújt elég védelmet a becsületnek, de vájjon feljogosítja-e ez az embert arra, hogy ezt a hiányt önbíráskodással helyettesítse ? ... És különösen van-e joga az embernek ellenfele felett halálos ítéletet mondani, s annak végrehajtására törekedni? . . . íme, kiindulási pontunknál is megállásra készt a jogrend, mely saját lényegénél, egész céljánál fogva tiltakozik az ellen, ,hogy a párbajban az önbíráskodás elve érvényesüljön. Úgy hogy míg az előző sorok a párbajt mint erkölcstelen cselekedetet mutatják, addig most annak jogtalanságát látjuk. Ha a jogrend csak némileg logikus, úgy bizonyára azt a társadalmi szokást, mely a törvényes formák mellőzésével a jogtalan önbíráskodást emeli érvényre, szigorúan ostorozza. Ennek a következetességnek elemi feltétele volna, hogy a bíróság a bűncselekmény minősítésénél ne hajoljon meg a társadalmi felfogás előtt, hanem hallgasson józan értelmére, erkölcsi érzékére, s úgy állapítsa meg az ítéletet irányító törvényt. Jogtalan cselekedettel szemben ez az igazságszolgáltatás kötelessége. De fokozódik a kötelesség, ha a jogtalan cselekedet a társadalmi szentesítést elnyervén, hazug mezben csalja a világot. Jóllehet a párbaj erkölcs- és jogellenes, mégis kényszerítő erejével uralja a művelt társadalom egy nagy részét. És mondhat az erkölcsi törvény akármit, tilthatja a jogrend az önítélkezést, a nagy társadalom előtt a párbaj valami külön megítélés alá tartozó jogos cselekedet marad. A társadalom eme meggyőződésének oly suggestáló ereje van, hogy — mint később látni fogjuk — befolyásolja magát a jogrendet, s alapelveivel szemben valóságos hűtlenségre csábítja. A párbaj eme kiváltságos helyzetének magyarázata szintén megvan jelölve a párbaj meghatározásában, mely azt, mint a becsület védelmét állítja szemünk elé. Az erkölcsi-, s jogellenes cselekedet a becsület oltalmazó karján jelenik meg, s védői azt kérik, hogy az első feketeségét felejtsük el a becsület tiszta fehérsége kedvéért. Erre azonban egyáltalán nem vagyunk hajlandók. Sőt egyenesen kimondjuk: a párbaj fogalmának ezen részét, a becsülettel való összekapcsolását és a becsület szentségével történő sanktionálását egyenesen a természetes észszel ellenkező dolognak tartjuk. Mi azt hiszsziik: a becsületnek semmi köze nincsen a párbajhoz, vagyis azt hiszsziik: senkit sem kötelez becsülete arra, hogy saját életét kockára tegye s a másét veszélyeztesse. A párbajhősök szánakozva néznek rajtunk végig. Szegény emberek! gondolják magukban. Könnyű nekik beszélni 1 Azt sem tudják, mi az a becsület, akkor persze nem is érzik a párbaj szükségességét. Gyáva Falstatfok ezek, kik dicsekesznek a lovagiasság kardjával, de mikor arra kerül a sor, hogy ezt hasonló karddal összemérjék, akkor hasznosabbnak látják lehasalni és az ellenség előtt halottnak hazudni magukat. Kérdezhetik ezek mi a becsület! Falstatfal felelik: „Egy szó. És mi az a becsületszó? Levegő. Festett halotti czímer". Nekik a becsület csak a békében kell, akkor, ha kockázatot nem kiván. Mihelyt a viszonyok válaszútra állítják őket és megkérdik tőlük: élet vagy becsület, — azonnal engednek elveikből. Míg kardjukat hüvelyükbe taszítják, megalkuvó hangon kérdik: Kipótolhat-e a becsület egy lábat? Nem. Vagy egy kart? Nem". Akkor hát csak hadd maradjon meg az a láb és az a kar! Hagyják veszni a becsületet, mert nekik drágább az élet, mint a becsület. Ezek persze nem állnak ki a síkra párbajt vívni. De ezekről azután nem is érdemes szólni. Van valami igazság ezekben a szavakban. Mégis magas hangon kezdted az áriádat, tisztelt párbajhősöm. Nem kell mindenkit, a ki a párbaj ellen harcol, Falstaff lovaggá avatni. És még inkább kár azt gondolni, hogy csak az tudja : mi a becsület és mi az ember kötelessége a becsülettel szemben, ki karddal, pisztolylyal kezében kel annak védelmére. Hogy mi a becsület, mi is tudjuk, talán még jobban, mint sokan, a kik párbajt vívnak, de mindenesetre jobban tudjuk, mint azok, kik azt hiszik, hogy a párbaj alkalmas a becsület megvédésére. Mi a becsület ? . . . Nem üres szó, nem levegő, nem is festett halotti címer. Egy erkölcsi kincs az. A lelkiismeret nyugalma. Az önérzet harmóniája. Az erkölcsi érték tudata. Mi hozza létre ? ... A becsületes élet. A kötelesség teljesítése. Önmagunk által választott életfeladatunk és Istentől adott emberi hivatásunk betöltése. Ez hozza létre azt az erkölcsi kincset, a mit becsületnek nevezünk. Ezen munkálkodik az ember folytonosan. Akármit tesz az életben, minden cselekedetével szövögeti a becsület amaz aranyszálú palástját, mely az embert körülveszi. Olyan az, mint a póknak hálója, magából az emberből képződik s éppen azért az ember belső világától elválaszthatatlan. Egyéni tulajdon az, a mit mindenkinek magának kell megszereznie. Pénzen meg nem vásárolható erkölcsi kincs az, a mely teljesen az egyén életmódjához van kötve. Az ember kötelességeinek teljesítésével, egész életével szerzi meg s csakis kötelességeinek elmulasztásával s az erkölcscsel ellenkező életével veszitheti e

L Kapi Béla. (Folyt, köv.) Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája Budapesten.