Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 173 büntetése sokkal inkább erkölcsi, mint jogi fogalom s ha az államok felségjoguk keretébe vonják a bűntettesek megbüntetésének a jogát, ez ugyan kétségkívül az államnak, mint uralkodó társadalomnak a joga, ámde benne kiváltképen az az igazság nyilatkozik meg, hogy az államnak magasztos ethikai céljai vannak, melyeknek sikere érdekében köteles minden olyan törekvést megakadályozni, a mi a morál szempontjából kárhozatos. Örök igazság ez, a mit nagy poétánk ezzel a klasszikus mondással fejezett ki: „Minden állam talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megdől, Róma rabigába görnyed". A büntetés céljával, vagyis a büntetőjogi elméletekkel foglalkozni e szerint nemcsak a jogásznak a feladata, hanem a filozófusnak, kivált pedig a keresztyén bölcselőnek is. A kötelesség még fokozottabb azokra nézve, a kik az úgynevezett belmissióval foglalkoznak, mert hiszen ennek egyik legmagasztosabb célja a vallásosság terjesztése, a bűnöktől való tartóztatás, hirdetés, szóval, hogy jogászi kifejezéssel éljünk, a bűnözési hajlam kiirtása. Ezek az eszmék vezették Drews Pál dr., giesseni theologiai tanárt is, midőn a mult évi szeptember hó 19-én a hesseni belmissiói egyesület darmstadti közgyűlésén felolvasást tartott „A büntetőjog reformja és a keresztyénség erkölcstana" címen és ezt a felolvasását azután nyomtatásban is közzétette. Tudnunk kell ugyanis, hogy a jelenlegi német birodalmi büntetőtörvénykönyv, a mely eredetileg az északnémet szövetség számára készült, 1872 óta van hatályban s így, bár időközben több szempontból módosíttatott, jelenleg revisió alatt áll, tehát Németországban nagyon is érthető érdeklődéssel foglalkoznak a szakkörök a büntetőjogi rendszerek kérdésével, kiki arra törekedve, hogy az általa helyesnek tartott elmélet legyen az uj büntetőkodex megteremtésének az alapelve. A mi magyar büntetőtörvényünk tudvalevőleg 1878-ból való s így már szintén több szempontból reformra szorul, mert igaza volt Szilágyi Dezsőnek, midőn azt mondotta, hogy a törvényeknek lépést kell tartaniok az emberi ravaszsággal. Az emberiség fejlődése újabb és újabb deliktumokat szül s így a büntetési tételek, de még a bűntettek megállapítása is egyenesen sociologiai kötelesség. Drews professor jelzett munkájában a régi, úgynevezett klasszikús kriminalisztikai iskola hívének vallja magát és pedig azon az alapon, hogy ez az iskola a szabadakarat elvét vallván, a keresztyén világnézletnek inkább megfelel, mint a determinismus, mely úgyszólván az embereknek veleszületett bűnözési hajlamairól beszél s így a büntetés erkölcsi célzatát illuzóriussá teszi. Kétségkívül elég érdekes ez a théma arra, hogy — és pedig nem kötve magunkat Drews dr. fejtegetéseihez, hanem a büntetőjog elméletének általában elfogadott princípiumait fogadva el és ismertetve — foglalkozzunk vele. Miért, mi célból történjék a büntetés kiszabása, miért büntesse meg az állam azt az egyént, a ki bűntettet követett el ? Plato azt tanítja, hogy bűnt csak erkölcsileg beteg egyén követ el, tehát a büntetés célja az orvoslás, a gyógyítás, vagyis a bűnösnek a javítása. Ugyanezt vallja Aristoteles is, nemkülönben a katholikus kánonjog, melynek kiválóbb művelői azonban már az elrettentést, a megtorlást is a javítással karöltve járó célnak tekintik (Aquinói Tamás, Ambrosius). Az elrettentés elmélete ujabban kivált Fiiangierinél talált szószólóra, míg Feuerbach ezt csak fejlesztette. Kant azt tanítja, hogy büntetni kell a bűnöst azért, mert a kategorikus észparancs ezt így rendeli, ennek pedig ethikai alapja van, Hegel azonban már csak az érzelmi szükségből vezeti le a büntetés szükségszerűségét, míg Stahl a vallási tilalomra viszi azt vissza. Mindezek a theoriák azonban tulajdonképen a büntetőjog központját magában a bűntettben keresik. Azt kutatják, hogy mivel lehet megokolni a bűntett büntetését, mivel lehet plauzibilissé tenni az állam ama jogát, hogy általában valakit egyéni szabadságától, sőt esetleg életétől is megfoszszon. Ezzel szemben ujabban egy teljesen új elmélet alakult, mely a kérdés centrumába most már nem a bűntettet, a cselekményt, hanem magát a bűntettest, az egyént helyezi. Ez az úgynevezett anthropologikus vagy sociologiai irányzat. Főharcosa a nemzetközi büntetőjogi egyesület, kivált pedig Liszt Ferenc, berlini egyetemi tanár. Ezen elmélet szerint a büntetés célja nem a megtorlás, hanem a társadalom védelme az erkölcsileg többé-kevésbbé züllött egyénektől, továbbá éppen ebből a szempontból a bűntettes javítása és nevelése. Lombroso Caesar, a hírneves olasz kriminalista, azt hirdette, hogy vannak született gonosztevők, tehát ezen a büntetőjogi alapon állva végső eredményként általában nem is lehetne erkölcsi értékkel bíró büntetésről szólni, mert hisz ha valaki fizikai és pszihikai alkatánál fogva a bűnözésre már determinálva van, akkor erkölcsi javításáról, bűnének megtorlásáról alig lehet szó. Bűntettesnek született, tehát bűntetteket követ el. Ámde Liszt ezt a tkeoriát nem követi oly merev konzekvenciákkal, mint Lombroso. Szerinte a bűn a tettesnek testi és lelki hangulatától függ, nemkülönben a társadalmi helyzettől, csakhogy azt ő is vallja, hogy oly egyén, a ki rossz környezetben él, a kit a bűn szellője napról-napra megcsap, könnyebben hajlik a bűnözésre, mint a jó viszonyok közt élő egyén. Liszt elméletének a főérdeme az, hogy a büntetőjogok, vagyis a büntető kódexek alapelvéül nem a bűntettet állítja oda, hanem magát a tettest. A bíró köteles vizsgálni a tettes életkörülményeit, műveltségét, társadalmi helyzetét és a büntetés kiszabásánál mindez figyelembe veendő. Nem lehet egész szárazon felállítani azt a tételt, hogy a ki ezt a bűntettet követi el, ennyit kap, a ki meg más bűntettet, az amannyit. Egy intelligens, büntetlen előéletű emberre egy heti elzárás nagyobb büntetés, mint egy konok bűnösre az, ha egy évre becsukják. A Liszt-féle elmélet sociologiai elnevezése tehát ezen sarkallik. A döntő a társadalom érdeke. És ha a bűnös javulása ki van zárva, ha bebizonyul, hogy a büntetés céltalan, akár örökre is ártalmatlanná kell őt tenni, mert a társadalom nem köteles tűrni a fekélyeket a saját testén. Nézetem szerint ezen ujabb elmélet semmiféle szempontból nem kifogásolható. Tény, hogy a társadalomnak eminens érdeke a bűntettes megjavítása, vagy ha ez nem sikerül, annak a' társadalomra nézve ártalmatlanná tétele. Drews dr. mégis helyteleníti Liszt theoriáját, mert szerinte a szabadakarat lehetőségének kizárása nem keresztyénies. Hát az igaz, hogy Liszt és iskolája a bűnös testi és lelki hangulatának jelentékeny szerepet juttat a bűnözés elbírálásánál, a mi burkoltan azt jelenti, hogy nincsen kizárva bizonyos terheltség a bűnös részéről, valamint az sem lehetetlen, hogy a bűntett elkövetésébe a környezet, a származás, a rosz életviszonyok által mintegy bele lett kergetve, a mi az ő teljesen szabad elhatározású bűnözésének s így a büntetés erkölcsi igazságosságának útját vágja; ámde ne feledjük el, hogy ezeket a mellékkörülményeket ma már a régi klasszikus iskola hívei sem rekesztik ki feltétlenül a bűntett megítélésénél, a mire élénk példát nyújt a mi büntetőtörvényünkben is élő amaz intézmény, hogy a 16 évnél fiatalabb bűntettest enyhébben büntetik, esetleg javítóintézetbe zárják, továbbá, hogy az ugyanazon bűntett miatt már büntetett egyén szigorúbban bűnhődik, ha újra