Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-07 / 15. szám

142 1905 Ő volt velünk jó szándékainkban, legboldogabb óráinkban: „Isten volt e helyen és én nem tudtam". Avagy nem gerjedez vala-é a mi szivünk mi bennünk, mikor nékünk szólana az úton?" Lelked gyógyulásért eped, légy bizonyos felőle, mert a mely lélek keresi Krisztust, közel van 0 hozzá, sőt 0 maga vezeti magához. Dr. Ker János beszédeiből: Fordította Csizmadia Lajos. A nemzet napszámosai. Néhai Vas Gereben óta, a kinek ajkán megszületett, sokan tartanak számot erre a szépen hangzó névre. A szinészvilágtól a tanítóságig majdnem minden társadalmi réteg vagy munkaág kizárólagos birtokul követeli. Maradjunk a tanítóknál, a kiknek mult heti pápai gyűlése alkalomszerűvé tesz egy kis tárgyszerű és igazságos elmélkedést. Lefolyásáról tudósítónk más rovatban tájékoztatja olvasóinkat. Ennek a helynek tiszte: elfogulatlan bírálat az egész mozgalomról s a — nem tagadhatni, — hatalmas módon nyilatkozott törekvés mérlegelése egyházunk s általános mívelődési érdekek szempontjából. Ahhoz kétség nem férhet, hogy tanítóink javadalmazása szegényes magasztos hivatásukhoz mérve. Kájuk illik a napszámos név. De ebben a sorban nem állanak egyedül. Minden kulturmunka kevesebb anyagi megbecsülésben részesül, mint például a hadsereg, a mely az áldozatkövetelésben soha el nem fárad. Igazi Danaidák hordaja, a mit szünetlen töltöget a nép verítékével. Ez azonban korunkban, mondhatni, világkényszer. Egyik hatalom ösztökéli rá a másikat s szegényebb nemzetek akárhányszor a műveltség oltáráról viszik el a rőzsét, hogy a honvédelem tűzhelyén elegendő láng lobogjon. Szent igaz, hogy a nevelés ügye kénytelen ugyanannyi ezerrel beérni, a mennyi tíz vagy százezer a hadseregnek jut. Osztoznak keserves kenyerökön a papok, tanárok, bírák, a legfontosabb munkaágak képviselői. Joggal panaszkodhatnak, hogy csak a szűkös mindennapi kenyérre telik úgy, a hogy, — de már a lélek nemesebb ösztöneinek kiművelésére nincsen meg a kellő mód. Pedig nem csupán kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is. És a test éhségét könnyebb elverni, mint a lélekét. Ismétlem, arról szó sem lehet, hogy a tanítók mozgalmát elítéljük. Ellenkezőleg, valamennyien magunkévá teszszük ügyöket. Tovább megyünk. Mi többet kívánunk annál, a mit ők közgyűlési határozatba foglaltak. Számukra teljesen gondtalan életmód biztosítását követeljük, hogy teljes szívvel-lélekkel élhessenek hivatásuknak, hogy tőle semmi kenyérgond még pillanatra se vonhassa el őket. A felvidéken egyik gyülekezetünkben viszálkodás támadt a tanító ós egyháztanács között; az előbbi, nyilván, mert kevesellette munkájáért a kenyeret, postamesterséget vállalt s lassanként ez vált szemében fonto?abbá. Mi olyan javadalmazást óhajtunk, hogy a mellékfoglalkozás, mellékjövedelem eszébe se jusson a tanítónak soha, — soha! Szabad idejét tanulásra, maga továbbképzésére fordítsa, ne jövedelme kiegészítésén törje fejét. Mi tehát az egységes szabályozás s a teljes megváltás mellett törünk lándzsát. Egyedül ez a mód biztosítja a javadalmazás igazságos rendszerét; a legcélszerűbb is, mert a lehető legkönnyebben kezelhetni és ellenőrizhetni. Ilyen álláspontról természetesen alárendelt jelentőségűnek tetszik az a kérdés, hogy a fizetés kiegészítésének alapjául a földek kataszteri vagy bérjövedelme szolgál-e? Megtámadhatatlan tételnek tartjuk, hogy az állam a tanítói congruánál sem mérhet más mértékkel, mint a hogy a lelkészi congruánál mért. Igazság az is, hogy a nyugdíjutalványozás megint a rendes fizetés, illetve állami kiegeszítés után igazodik. Ennek megbolygatása az állami háztartás megzavarásával járna s nagyon életbevágó érdekeket sérthetne meg. Igazságos a terménybeli javadalmazás megváltására való törekvés; nagy kár, hogy akadnak még ma is elmaradt helyek, a hol a tanító házról-házra jár jutalékáért. Bár régibb időkben, a mikor az egyházi szolgák és hívek viszonya valamivel bensőbb volt, a tanítók a nagyobb jövedelem kedvéért ragaszkodtak ehhez a szokáshoz. Azonban elavult, viszonyainkba bele nem illik többé, temessük el. Visszatérek a teljes megváltás gondolatához, a melyet egyedül lehetséges megoldásnak tartok. Vájjon ez esetben is sérelem volna-e, ha nem a kataszteri jövedelembecslés, hanem a haszonbér szolgálna alapul? Bizonyára nem, legföljebb azért, hogy még ehhez hozzászámíttatnák a közmunka értékét és teljes joggal. Ezt a példát azért hoztam fel, hogy igazoljam vele tételemet, az igazságos és arányos javadalmazás csak a teljes megváltás mellett érhető el. Ez esetben könnyen arányosítani lehetne a falusi és városi tanító fizetését is a szálláspénz és drágasági pótlék révén. A sok gyermekű tanító gondját falun és városon enyhítené a lapunkban már fejtegetett családi pótlék intézménye. Végiil azt sem szabad felednünk, hogy a tanítói javadalmazás külön, más munkaágaktól elszigetelve nem szabályozható. Tekintetbe kell venni a munka értéke mellett a qualificatiót is, más szóval a serpenyőbe vetjük azt az útat, időt, erőfeszítést is, a mivel az egyházi szolgák (pap, tanár, tanító) a munkára való készségűket megszerezték, Latra kell vetni a felelősség £1 mivel az illető állás együtt jár. Nagyobb qualificatiónak, nagyobb felelősségnek, nagyobb munkaértéknek, nagyobb műveltségnek, nagyobb javadalom a természetes és igazságos jutalma. A pápai gyűlés, mely a résztvevők száma után Ítélve congressusnak is beillett, — figyelmét kizárólag a javadalom kérdésére központosította s abban is főleg a kataszteri és bérjövedelem különbsége érdekelte. A tanítóságnak nagyon fontos erkölcsi érdekeit alig méltatta szóra. Részünkről ezt még fontosabbnak tartjuk. Itt van például az a tény, hogy a törvényhatóságok közigazgatási bizottságaiban, a hol az oktatásügyet is tárgyalják; tudtunkkal tanító nincsen se választás, se kinevezés révén. Pedig részvételök a köznek nem csekély hasznával járna, mert látnák és megértenék ott a különböző míveltségi tényezők együttműködését. Ez a tapasztalás egyrészt gazdagítaná ismeretvilágukat, másrészt enyhítene álláspontjuk egyoldalúságán. Hasztalan vártuk a vezetőségtől vagy az egybesereglett tanítók valamelyikétől azt a gondolatot, hogy miképen kellene a tanítóság míveltségének színvonalát emelni. Ennek pedig lépést kell tartania a javadalommal s mennél nagyobb a testület míveltségkincse, annál több joggal, több eredménynyel vívhat munkája erkölcsi és anyagi elismeréséért. Mi például természetesnek találnánk, hogy annak idején, — ha a közszükség a megyei tanfelügyelők mellé a járási tanfelügyelők alkalmazását megkívánja, — ez állásokra a kiválói)!) tanítók is eljuthassanak. Ehhez azonban az az átlagos színvonal, a mivel a mai nemzedék bír, nem igen elég; a magánszorgalomnak rengeteg a pótolni valója, E kérdés feltételére az a körülmény is rávezethette volna a tanácskozókat, hogy az állam ma már a községi