Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1952. április 17.
Mi ismerjük kötelességeinket, amelyeket mint hazafias demokratikus állampolgároknak teljesítenünk kell és hűen teljesítjük is azokat. Mit jelentenek és mire köteleznek haladó hagyományaink ma? Mit jelent a követése ezeknek, amelyeknek képviseletében és tiszteletében meggyőződésem szerint itt valamennyien találkoztunk? Jelenti a haladó hagyományok helyes követése többek közt a tanulás kötelezettségét, a tájékozódást a világban, hogy tisztán láthassuk benne helyünket és jövőnk biztonságát. Az egyház vezetői tudatában ne maradjanak le a gondjukra bízott hívek mögött, akiket egy hatalmas kultúrforradalom széles lendülete visz előre a művelődés útján. Szerezzenek lelkészeink alapos és hiteles tájékozottságot a világ két részének, a béke birodalmának és háborúra készülő imperialista országoknak életéről. Tájékozódjanak arról, hogy a számunkra mindenben példamutató Szovjetunióban, a megvalósult szocializmus boldog országában hogyan biztosították a vallás szabad gyakorlatát és az egyházak zavartalan életét. Lehetővé kell tenni egyházunk minden vezetője részére, hogy tanulmányozhassa az erre vonatkozó hiteles adatokat, amelyek közül éppen a napokban kettő is került a kezembe, az egyik a Szovjet Enciklopédia erről szóló fejezete, a másik egy Londonban megjelent könyv, amelynek címe „A vallás szabadsága a Szovjetunióban”. A szovjet népek hatalmas birodalmában tíz nagyobb egyház működik, az orosz orthodox egyházon és a római katolikus egyházon, a muzulmán, az óhitű, a grúziai orthodox, az örmény egyházakon kívül az evangélikus baptista egyház, az ágostai hitvallású, luteránus egyház, a buddhisták és a zsidó egyházközségek. Ezek közül legnagyobb az orosz orthodox egyház, amelynek papjai több mint húszezer templomban végzik egyházi szolgálatukat. A Szovjetunió alkotmánya biztosítja a legteljesebb vallásszabadságot, a vallás szabad gyakorlásának lehetőségét és a különböző egyházak hívőinek teljes egyenjogúságát és teljes egyenrangúságát. A Szovjetunióban és a népi demokráciák legnagyobb részében, Kínában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában, Albániában tett utazásaim alkalmával magam voltam tanúja mindenütt a szabad és élénk vallásos életnek. Amikor legelőször utaztam a Szovjetunióba, a legelső kép, amit a vonat ablakából megláttam, egy kárpátukrajnai kis falu dombon épült temploma volt állványokkal körülvéve, háborús sérüléseit javították ki. És ismerjék meg a maga valóságában egyházunk lelkészei és hívei azt is, hogy milyen kockázatos a világ másik felén kimondani az igazságot. Egyetlen példát idézek erre, a jelenlevők által jól ismert Neimöller német evangélikus lelkész, egyházi elnök esetét. Ő legutóbb Moszkvában járt a moszkvai pátriárka meghívására, majd Amerikába ment előadókörútra. Ezen a körúton egymást érték a kínos incidensek. Az egyetemi előadásokon az amerikai diákok tüntettek ellene, mert moszkvai élményei alapján ki merte mondani, hogy a Szovjetunió nem készül háborúra, nem készül támadásra. A diákok – amerikai jelentést idézek – rossz néven vették tőle azt a kijelentést, hogy az egyház nincs súlyos helyzetben a Szovjetunióban, belefojtották a szót, amikor arról számolt be, hogy a Szovjetunióban senkivel sem találkozott, aki helyeselte volna az új háborút. Miközben Niemöller Amerikában járt, otthon, Nyugat-Németországban a feleségét vád alá helyezték, mert részt vett a Nyugat-Németország újrafelfegyverzése elleni és a békeszerződés megkötéséért folytatott népszavazáson. Niemöller e hír nyomán levelet írt feleségének,
