Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1950. március 3.
166.000 forintot az egyetemes egyház, 15.000 forintot a soproni teológia kapott és a Luther Márton Intézetre 12.000 forintot fordítottunk. A részletes elszámolásokat a közgyűléseken fogjátok megismerni. Az utóbbi időben 750.000 forintot kaptunk, mint rendkívüli államsegélyt, építési célra, mely összeget szintén szétosztottunk. Ezeknek az anyagi szempontoknak kiemelésére azért van szükség, hogy meglássuk, hogy helyes volt az az egyházpolitika, amely a megegyezésre törekedett. Muszáj volt megegyezni hitbeli szempontból is, hiszen mindannyian Róm. 15.alapján állunk, amiből tudjuk azt, hogy minden hatalom Istentől van és nincs más hatalom, aki ne tőle lenne. Mi tehát Istennek azt a rendelkezését, amellyel a világi hatalmat annak adja akinek akarja, ezt a rendelkezést tőle alázatosan elfogadjuk. És ebben a jelenvaló világban akarjuk végezni szolgálatunkat, amely fölött a hatalmat Isten nem az egyháznak adta. Éppen ezért kell nekünk megkívánnunk, a felsőbbség tiszteletét és örömmel kell fogadnunk az alkalmat és az anyagi támogatásokat, amiket tőle kapunk. Ki kell emelnünk a rádiós igehirdetések áldott alkalmait is, amikor istentiszteletek és vallásos félórák közvetítése által a rádió s így a legmagasabb szószék is rendelkezésére áll az egyháznak, amelyről az evangélium üzenete minden házba elhallatszik, azokhoz is, akik betegség, vagy más egyéb okok miatt nem tudják felkeresni a templomot. Munkánkat szabadon, félelme nélkül végezhetjük s ezért hálát kell adnunk Istennek. A jelenlegi helyzetnek és a jövőnek a felmérésével kapcsolatban teljesen elhibázottnak tartanám, ha programot adnék, vagy konkrét kérdéseket hoznék ide; sokkal fontosabbnak tartom annak az elvi természetű dolognak a megállapítását, hogy konszenzusra van szükség. Akik szeretik az egyházat, akik szolgálják az egyházat, azok teljes erejüket, akaratukat, hitüket vessék bele ebbe a munkába, hogy itt legyen az Istennek egy örök evangélikus egyháza, amely épít, dolgozik, az ébredésnek és a missziónak az egyháza. Ennek a konszenzusnak a kedvéért kezdtük el a lelkészankétokat, melynek célja az, hogy 30-as csoportokban kivétel nélkül minden evangélikus lelkésznek alkalmat adjunk arra, hogy részt vehessen az egyház építő munkájában. Eddig 8 ankétot tartottunk és a következő, még hátralévő 8–9 lelkészankéton sorra kerülhetnek az összes evangélikus lelkészek. Ki kell emelnem, hogy én az evangélikus lelkészeknek az egyházi munkában végzett munkájuk fokozására vetem a hangsúlyt, de hozzáteszem, hogy szeretném ha mindannyian belekapcsolódnának a közegyházi munkába is. Ezért kezdtük a lelkészankétokat és ezért állítom első vonalba a lelkészeket. Ezek az ankétok csodálatos alkalmat nyújtanak arra, hogy feladataink és lehetőségeink kibontakozzanak előttünk. Mindig jobban és jobban, mindig világosabban látjuk, hogy nekünk egy kötelességünk van és ez az, hogy egyház legyünk, vagyis hogy az Urat szolgáljuk. És ezt nekünk az Úr főpapi imádságának a szavai szerint kell megtennünk, amikor azt mondotta: Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Ez annyit jelent, hogy nekünk ebben a jelenvaló világban kell végeznünk a szolgálatunkat, az igehirdetést és a szentségek kiszolgáltatását és ebben a folyton változó, fejlődő, alakuló világban kell a változhatatlan, örök evangéliumot hirdetni. Tehát nem elfordulva, vagy a világgal szemben, ellenségesen kell a szolgálatunkat végezni, hanem mint akik tudjuk, hogy Isten teremtette a világot, ennek a világnak Ura és semmi sem történhetik az Ő akarata nélkül. És Ő azt akarja, hogy ebben a világban legyen egyháza. Áron is meg kell venni az alkalmat és az Új Jézus Krisztus módszerét és gyakorlatát követve kell végezni a munkánkat. Az egyháznak nem erővel, nem fizikai erővel, szervezkedéssel és politikai eszközök igénybevételével kell a munkáját végezni, hanem a Szentlélekbe vetett hittel és magatartásának olyannak kell lenni, mint az Új Jézus Krisztus magatartása volt, aki a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Amikor mi ebben a változó világban végezzük munkánkat, akkor nekünk azt is tudnunk kell, hogy ebben a világban fejlődés van és a protestantizmust éppen az kell hogy megkülönböztesse a katolicizmustól, hogy a protestantizmus soha nem volt fejlődésellenes, sohasem volt tudományellenes és a szociális eszméket úgy kell tekintenünk, mint a Biblia szociális parancsainak megvalósítását. Tehát nem közömbösen nézzük a világot, hanem örömünket fejezzük ki minden olyan akarat és erőfeszítés felé, amelyik az ember földi életét is jobbá akarja tenni. Nem tarthatjuk közömbösnek, hogy erről a földről átok hangja, vagy pedig a munkának csodálatos ritmusa hangzik felfelé. Mindezeken túl azt kell hogy lássuk, hogy nekünk a saját munkánkat
