Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1949. április 7.
Az egyik csupa lemondás, a másik csupa munkára biztatás. Az egyikben a „már minden mindegy” letargiája sirat egy népet s benne önmagát, a másik tele van életkedvvel, reménységgel, dinamizmussal. Nem lehet azt az ellentétet feloldani azzal, hogy a két képet egymás mellé helyezzük és azt mondjuk, hogy bizonyos területeken a temető képe az egyház képe, bizonyos területeken pedig az aratás az egyház képe. Nem lehet még úgy sem feloldani az ellentétet, hogy egymásutániságot próbálunk belevinni Jézus beszámolójába és azt mondjuk, hogy a pásztor nélkül valóság meggyötört állapota az a forró nyár, melyben Isten megérleli az Ő aratását s így vezeti át az egyházat a temető kapujából az életre. Mind a kettő igaz, az egymásmellettiség éppen úgy, mint az egymásutániság, de éppen úgy igaz az is, hogy Jézus egyszerre látja a két képet. Az egyház meggyötört, pásztor nélkül való nyáj, de ugyanakkor, ugyanaz az egyház aratásra érett gabonatábla. Csak a szétszórt nyáj képét látni: kishitűség, csak az aratásra érett gabonamező felett ujjongani: a valóságot józanul nem látó balgaság. Bármennyire is igaz mindez, az is igaz, hogy az Ige szerint Jézus a tanítványoknak főképpen az aratásra érett gabonamezőnek képét akarta a szívébe vésni és ezt akarta bennük jövendő munkájuk motívumául erőssé tenni. Elég sokat mozgok az országban. Járom a városokat és falvakat s tanítok templomainkban, hirdetvén az Isten országának evangyéliumát. Az egyetemes közgyűlésre az egyház lelki munkájáról befutó jelentések alkalmával összefoglaló képben állt elibém egyházunk lelki arca. Mégis nem tapasztalataimra és nem a hivatalos jelentésekre, hanem az Igére és a benne foglalt ígéretre támaszkodom akkor, amikor beszámolómban az egyetemes közgyűlésnek szeretném mélyen a szívébe vésni azt a látást, amivel Krisztus nézte az egyházat és annak állapotát: „Az aratni való sok”. (Máté 9, 37). Letagadhatatlan, hogy egyházunkban ébredés van. Ezt nemcsak azok állapíthatják meg, akik külföldről járnak hozzánk s akiknek az egyházunkról az általános benyomása, hanem mi magunk is kénytelenek vagyunk álmélkodó csodálkozással nézni, hogy mint dolgozik Isten egyházunkban. Felsorolom az ébredésnek egy pár nyilvánvaló jelét. Itt vannak a gyülekezeti evangelizációk. Valamikor elképzelhetetlennek gondolták, hogy gyülekezeteinkben egy héten keresztül az emberek jóformán minden mást félretegyenek s csak a legszükségesebb s elhalaszthatatlan kötelességeiket végezzék el, különben pedig jóformán reggeltől estig az Isten igéjével foglalkozzanak. Ma az a helyzet, hogy e gyülekezeti evangelizációk alatt soha nem látott, a nagy ünnepek tömegeit is megszégyenítő tömegek sorakoznak fel Isten igéje köré. Elkényelmesedett városi emberek korán hajnalban kelnek azért, hogy reggel 7 órakor már ott lehessenek egy héten át az istentiszteleteken s mezei munkában megfáradt falusiak ülnek késő éjfélig a kemény templompadokban, vagy szűk iskolapadokban, hogy táplálkozzanak az igével. Nem győzzük kielégíteni a gyülekezeti evangelizációk iránti kéréseket: Károgó hollókat, kik vészmadárként beszélnek az egyház pusztulásáról, szeretném kézen fogni és elhozni egy-egy ilyen evangelizációnak a forró levegőjébe. Tudom, hogy előttük is feltárulna ez a látás az aratásra váró érett gabonamezőkről. Mikor mindezeket megállapítjuk, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a gyülekezeti evangelizáció elegyítetlen igét hirdet. Azok a tömegek, melyeket megmozgat, nem kapnak tehát ékesen szóló szónoklatokat, imponáló bölcselkedéseket, művészi élményeket, csak a keresztről való egyszerű és sokszor megbotránkoztató igét, mégis jönnek, mert érzik,
