Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1940. november 3
4 1. kehely, melyből a szomjas ember a tökéletes igazság tiszta borát ihatná ? A koreszmékre is rá van ütve a földi gyarlóság s emberi tévedés bélyege. Amihez a gyarló ember nyúl, azon ott marad az ujjlenyomat. Azt pedig nem lehet eltüntetni sem szertartásokkal, sem sok beszéddel. De amíg a tévedést, a fogyatékosságot másutt mindenütt könnyen megértik, gyorsan megbocsátják s elfelejtik, addig az egyházat ugyanolyan hibákért szigorúan elítélik. Az eszme s a valóság, az isteni megbízás s az emberi végrehajtás közötti ellentét sehol sem oly szembetűnő, mint az egyházban. Az egyház szemében meglátják a szálkát is. Szálkamentes egyház pedig nincsen ! Nem ellenszenv vagy rosszakarat az, mely az egyház testében meglátja a tövist, hanem ellenkezőleg az a jóindulatú törekvés, mely az egyházat foltnélkülinek, tökéletesnek szeretné látni. Akármily hibái is vannak az egyháznak, mi mégis a magunkénak mondjuk, nem mondunk le róla, szeretjük hibáival együtt, mert azt valljuk : Istennek erre és ilyen egyházra is szüksége van. Az egyházért még mindig érdemes élni s áldozni. Ennek azonban feltétele van : az egyház ne takargassa a töviseket, ismerje be őket s emiatt szenvedjen, ez fájjon neki ! Tartson az egyház általános gyónást : vallom, hogy gyarló vagyok, bánom mulasztásaimat, igyekezem magamat szüntelenül jobbítani, hiszem, hogy Isten felvesz a jövőben is kegyelmének karjaira s kegyesen bíztat : a te hited megtart téged ! így gondolta ezt az apostol is. Elmondja a mai Igében, hogy háromszor könyörgött az Úrnak, hogy távozzék el ez tőle. S mikor a tövis tovább is benne maradt, összeszedte minden lelki erejét, hogy a testi gyöngeség miatt ne legyen bensőleg is gyönge, nehogy épp ő legyen az a támaszpont, melyet a Sátán angyala megszáll s amelyből kényelmesen pásztázhatja Krisztus jó vitézeit. Ezt kell az egyháznak az apostoltól megtanulnia. Vigyázni és virrasztani, mikor házatáján ólálkodik az ellenség. Vigyázni és virrasztani, hogy megőrizhesse az Isten által neki adott nagy kijelentéseket. Szentleckénkben Pál visszagondol az isteni kijelentések nagyságára, melyekben eddig része volt. Nagyszerű látásai voltak. Mintha Isten egy-egy pillanatra fellebbentette volna előtte a mennyek kárpitját. Joggal büszkélkedhetett volna ezzel. S mégsem teszi, mert az ágaskodó büszkeséget szerénységre tanítja és kényszeríti a testi szenvedés. Tudta, hogy különleges lelki charizmák birtokában különleges testi megalázásokra van szüksége, hogy „felettébb el ne bizakodjam 4'. A lélek merész szárnyalásait üdvösen, egészségesen ki kellett egészíteni testi gyarlóságokkal. Az isteni kijelentések nagysága s a testében levő tövis egyensúlyban tartották életét. A tövis naponkint tudatossá tette benne az isteni kegyelem nélkülözhetetlenségét. Ünneplő gyülekezet ! Ha a mai Igéket alkalmazzuk azokra a tövisekre, melyeket mi egy szóval : Trianonnal jelölünk meg, akkor nem lesz olyan nehéz elhinnünk, hogy Isten a nemzet érdekében látta jónak, hogy egy ideig járjuk a megaláztatás, a megosztatás, a szenvedés útját. Ügy látszik, mintha ennek a tövisekkel kirakott útnak nehezebb részéi már megjártuk volna. Isten kegyelme három tövist távolított el a nemzet testéből : a legfájdalmasabbat most. S tette azt oly szelíden, oly kíméletesen, hogy a tövisek kihúzása nem járt újabb vérveszteséggel. De hagyott még töviseket, hogy felettébb el ne bizakodjunk, hogy a nemzet továbbra is Isten kegyelmére legyen utalva. A trianoni tövis is, annak eltávolítása is Istennek különleges nagy kijelentése a magyar nemzet számára. A keresztyén egyház hosszabb idő óta nem részesül újabb nagy kijelentésekben. Talán azért, mert az eddigieket sem tudta az életbe átültetni. A mai kor pedig azt várja, hogy az egyház a XX. századnak ma még át sem tekinthető politikai, gazdasági és szociális átalakulásához világos útmutatással járuljon. A hívő ember úgy gondolja, hogy az egyháznak e kijelentések s útmutatások az Isten igéjében bármikor rendelkezésére állanak. Az utca embere a dolgot úgy képzeli egyszerűen, hogy az egyház — kezében az Ige kardjával — mint vezető párbajsegéd álljon a szembenálló nemzetek s méginkább a szembenálló társadalmi osztályok : a szegények és gazdagok közé s szólítsa fel őket megbékülésre. Ha pedig a felszólítás sikertelen marad, akkor mondja ki az ítéletet : testvérek vagytok, tehát a jussot osszátok meg testvériesen. Ki ne örülne, ha az egyház ezt megtenné ? S ki tagadná, hogy az egyház egyet és mást már eddig is megtehetett volna ? De ne felejtsük : az egyház nem állam s nem áll rendelkezésére kényszerítő hatalom, — az egyház nem azonos a társadalommal sem, — nem az egyház hozta létre a mai szociális rendet vagy talán rendetlenséget. A nevelés is — a legtöbb országban — kicsúszott az egyház kezéből. Nem lehet tehát egyedül az egyháznak tenni szemrehányást az utolsó évtizedek eseményeiért : a két világháborúért, az igazságtalan békekötésekért s a nyomukban járó zűrzavarért. És pedig annál kevésbbé, mert az egyház rendeltetése nem az uralkodás, hanem a szolgálat s eszköze nem az erőhatalom vagy pompa, hanem az, amit Isten az egyháznak eszközül régesrégen átadott s amit mind a mai napig az egyháznál meghagyott : az örvendetes üzenet, az evangélium a Krisztusban megjelent isteni kegyelemről. Szolgálni az evangéliummal, — ebben van ma is az egyház létjogosultsága. Evangélium és szolgálat nélkül nincs egyház, — e kettő további fenntartásának záloga. Ezért mondja a mai Ige : elég néked az én kegyelmem ! A politikai, gazdasági és szociális problémák megoldásának hatóereje alig egy évszázadra elegendő. Mindig új problémák születnek s velük együtt újabb elégedetlenség és újabb kívánság. ,,Aki e vízből iszik, ismét megszomjúhozik, valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik." Mindig igaz lesz, "amit Isten Pál háromszoros könyörgésére válaszul adott : elég néked az én kegyelmem, mert az
