Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1940. november 3

3 1. (Sz.) Az egyetemes közgyűlést megnyitó istentisztelet, amely egyben egyetemes gyám- 1. intézeti istentisztelet is volt, 1940. évi november hó 7-én este 6 órakor a Deák-téri templomban folyt le, s azon Kuszy Emil tb. esperes, losonci lelkész a következő igehirdetéssel szolgált : Alapige : II. Kor., 12, 7—9. És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem. És ezt mondá nékem : Elég néked az én kegyelmem ; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Az evangélikus egyház igehirdetése keveset foglalkozik az egyházzal. Mintha egyházunk szigorúan tartaná magát ahhoz a szabályhoz : nem illik önmagáról beszélni ! Ám ez is olyan szabály, melyet épp a kivételek erősítenek. Pünkösdkor, a Reformáció napján akarva-nemakarva az egyház az igehirdetés tárgya. Ilyen kivételek azok az alkalmak is, amikor nagyobb egyházi közösségek vagy intézmények számadásra jönnek össze. Ha tehát ma és holnap a magyar evangélikusok legnagyobb közössége : az Egyházegyetem s annak legkedvesebb gyermeke : a Gyámintézet gyűjtött össze minket, akkor nem vétünk az ildomosság ellen, ha néhány percen át az egyházat állítjuk be az Ige megvilágításába. Az egyházról egyébként legtöbbet beszélnek odakünn : a templomokon kívül. Foglalkoznak vele az egyház ellenfelei és ellenségei is ; nem szeretik az egyházat s mégis véleményalkotásra méltatják. Még többet beszélnek róla azok, akik ragaszkodnak ugyan hozzá, de nincsenek vele megelégedve. Sok jó és hűséges egyháztag ezek sorából kerül ki. A. legszigorúbb kritikát azonban mégis csak az egyház igazi szolgái gyakorolják felette. Ők állanak hozzá legközelebb, tehát legtöbbet látnak s legjobban ismerik az egyház gyöngéit. Aki szereti az egyházat, annak kritikája nem ártalmas ; a szeretetből fakadó bírálat kívánatos, mert hasznos és szükséges. Mi, evangélikusok, véleményt nyilvánítunk az egyházról is. Mi nem vagyunk elkötelezve annak a tételnek aláírására, hogy mind jó, amit az egyház tészen. Evangélikus ember szemében az egyház nem nebántsvirág ! Van bátorságunk hozzányúlni. Mi tudjuk, hogy az első Pünkösd óta Istenországának s az egyháznak útjai nem voltak mindig azonosak vagy legalább párhuzamosak. Útjaik akárhányszor szétváltak, sőt ellenkező irányban haladtak. Volt idő, mikor az Istenországának eszméje élt katakombákban s az eszme hirdetőit vonta az egyház vérpadra. És ez, testvéreim, természetes ! Az isteni gondolat s az emberi eszköz között mindig fájdalmas feszültség van. Istenországának tökéletes kincsét gyarló, tökéletlen földi cserépedénybe : egyházba kellett foglalni. Az egyház mai állapotáról, helyzetéről alig lehet találóbb képet rajzolni, mint azt a felolvasott Igék teszik. Ha Pál apostolt behelyettesítjük az egyházzal, meglepő eredményhez jutunk : amit az apostol önmagáról mond, az pontosan, szinte szórói-szóra ráillik az egyházra. Pál önarcképet fest, melynek láttára felkiáltunk: íme, az egyház képe! Szembeállítja vagy tán egymás mellé állítja az isteni kijelentések nagyságát s a maga fogyatékosságát, erőtlenségét. A tanítványokról Jézus állapította meg : a lélek.kész, de a test erőtlen. Pál önmagán végzi a kőrjelzést : tövis adatott nékem a testembe, a Sátán gyötör engem. Kiáltó ellentét a lélek s a test között. Apostoli hivatása vasszervezetet, makkegészséget kívánt. Lázas tevékenység, állandó lelki feszültség volt élete. Ezenfelül valami örökké nyugtalan, mindig előbbretörő lélek lakozott benne. Ha ma élne, azt mondanók : dinamikus ember. Terjeszkedni kívánt, sőt parancsuralomra tört. Azt akarta, hogy az égen, a földön s a föld alatt egy úr parancsoljon : a megfeszített s feltámadott Jézus Krisztus ! Ennek a mindig és mindenre kész léleknek mindig és mindenre kész testi szervezetre lett volna szüksége. Pál pedig egészség dolgában gyöngén volt elbocsátva. Sokat betegeskedett. Testi szenvedés volt leghívebb útitársa. Az apostol testébe szúrt tövisnek nevezi. Testi fogyatékosságát a Sátán munkájának tartja, aki az ő szenvedésein keresztül akarja eltorlaszolni az evangélium hódító útját. Ez a testileg gyarló, fogyatékos és szenvedő apostol az egyház. Nem kifejezetten az evangélikus egyház. Általában a keresztyén egyház. Az egyház gyöngéi, fogyatékosságai nyilvánvalók. A legtökéletesebb szervezettel sem lehet őket elkendőzni. Nem állíthatjuk, hogy ahol baj van, ott azonnal megjelenik az egyház mentőkocsija, hogy az élet sebesültjeit felvegye, ápolja s meggyógyítsa. A politikai és szociális élet hajója sülyedőben van, ám az utasok nem sietnek átmenekülni az egyház bárkájába. Nem az egyházban látják a biztos menekülés útját. Bizony, az egyház testében is tövis rejtőzik. A Sátán az egyház felségterületére becsempészte a maga hadosztályát s állandóan zavarja, keresztezi a Szentlélek munkáját. E tövis miatt az egyház itt-ott elvesztette tisztánlátását s letért az evangélium útjáról, — egy másik tövis némává tette s az egyházban szünetelt az Igének hirdetése. Nem lehet ezt azzal magyarázni, hogy az egyház is alá van vetve a gyarlóság s tévedés törvényének. Minden bizonnyal ez is hozzájárult a Sátán munkájának megkönnyítéséhez, de az egyház részéről is sok mulasztás történt. Az egyház a világi hatalom megtartásáért vagy annak kiterjesztéséért megalkudott a Sátánnal is. Mindez tagadhatatlan történeti tény. Testvéreim, a legnemesebb eszmék, a legszentebb szándékok közös sorsa ez. így van ez ma is. Az utolsó 20—25 esztendő óta az emberiség kirakataiban új árucikkek láthatók. Világszerte kínálják s szívesen, ingyen is kiadagolják. Van-e ezen árucikkek : koreszmék között legalább egy arany-