Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1939. november 10

4 1. követünk. Csak azoknak a veszedelmeknek egynémelyikére kívánok rámutatni, amelyek egyházunkra leselkednek s ha nem leszünk bölcsek, annak romlását idézhetik elő. Az emberiség lelke a világháború megrázkódtatását még ki sem heverte s máris új, talán még annál is rettenetesebbnek ígérkező háború szakadt reá. Nemcsak azok, akiket ez a háború közvetlenül érint, de azok is, akik csak távoli szemlélői, megzavarodnak lelkükben. A háború egyébként is kilendíti egyensúlyából a lelket, mennyivel inkább ez a mai háború, amelyben hadsereg többé már nem csupán hadsereggel áll szemben, hanem magával a békés, védtelen polgársággal. Itt most ne keressük, ki a támadó és ki a megtámadott. Itt most ne kérdezzük, hogy világuralomra törés, vagy nemzeti élniakarás, a jog és igazság érdeke, vagy a tartós béke kikényszerítésének szándéka áll-e a hadüzenetek mögött, csak azt nézzük, ami ennek a háborúnak a nyomában jár. És ne is mondjunk ítéletet felette, csak akarjuk megérteni a lélek válságát, amikor keresztyén népeket így Ját szemben állni egymással. A lélek válsága az egyik veszedelem, amellyel szembe kell néznünk. De ez még nem a legfőbb veszedelem. Az igazi veszély abban áll, hogy a lelkek világában is háború dúl és nemcsak a keresztyén egyházat, de a keresztyén hitet is félelmetes ostromgyűrű szorongatja. A népek háborúja válságba sodorhatja, de viszont Istenhez is fordíthatja a lelkeket. Gondoljunk csak arra a vallási ébredésre, amelynek szele a világháború alatt és után átvonult a keresztyén világon. Úgy lehet, hogy ez a háború is fokozott mértékben eredményezi majd a lelkek vallásos ébredését. De most a hitetlenség is hadat izent a hitnek. S a lelkek világában nincsenek Maginot- és Siegfried-vonalak, nincsenek sem gázálarcok, sem óvóhelyek. Szelek szárnyán jár a vész s mint a Biblia mondja : „nem tudod, honnan jő és hová megyen". A világháború alatt a fertőző betegségek sokasága a hadseregek gyűrűjén, semleges országok lezárt határain áttört, hadviselő és semleges népek katonai és polgári táborában egyenlő pusztítást vitt véghez és csak az egyén ellenállóképessége tudott eredményesen megküzdeni vele. Ezzel a lelket fenyegető vésszel szemben sincs határbiztonság és nincs tömegvédelem sem, hanem csak az egyén személyes hite áll a lélekmérgezéssel szemben, amely nem meghatározott helyről támad, hanem benne van korunk levegőjében. Ez a vészek vésze, amely minket környékez. Emellett szinte eltörpül a harmadik, amelyre ennek ellenére is rá kell világítanom, mert jórészt saját anyagi erejére utalt, önfenntartó egyházunk szempontjából ugyancsak nem lehet számunkra közömbös. A háborúnak kevés a gazdagja, a háború általános elszegényedéssel jár. Ha sok lelkészünk és tanítónk eddig sem tudta rendszeresen megkapni járandóságát és templom, iskola és lelkészlak faláról sokhelyt levásott a vakolat, mert lires az egyházi pénztár, mi következhetik el esetleg most, amikor háborús szegénység tör be híveink hajlékába ? Milyen pénzügyi nehézségek állhatnak elő magukban régi, évszázadokon át áldozatokra nevelt és áldozatokhoz szokott, pénzügyileg jól megalapozott egyházközségeinkben is, de különösképpen azokban az új szórványgyülekezetekben, amelyeknek hívőserege a szervezkedéssel és építkezéssel kapcsolatban erejét felülmúló áldozatokat vállalt ? Milyen pénzügyi nehézségek állhatnak elő még akkor is, ha minden hívünk szilárdan megállja az idők nehéz lélekpróbáját és ha fel sem tételezzük, hogy lehetnek, akik hitükben és egyházhűségükben meginognak ? Nem akarok borúlátó lenni, de úgy vélem, felelős helyen nem szabad elmulasztanom, hogy erre a fenyegető veszedelemre is utaljak. Csak ezt a néhányat, épp csak a legfőbbeket soroltam fel azok közül a veszedelmek közül, amelyek egyházunkra leselkednek, de ezek is elegendők annak szemléltetésére, hogy azok, ha nem leszünk bölcsek, egyházunk romlását idézhetik elő. Vészek idején az igazi bölcseség az egyén és a közösség készenlétbe helyezkedésében áll, hogy a támadás ne meglepetésszerűen érje. A jelen vészei közepett egyházunk megállását csak a lelkek egyéni, élő hitének ápolása és testvérszeretetben való összefogása biztosíthatja. Nézetem szerint ezt a bölcseséget — s ezt örömmel állapítom meg — nem nélkülözzük s éppen azért én, bármilyen komor felhők kavarogjanak is egyházunk egén, bizakodó vagyok. Egyházunkban a lélekgondozás különösen az utóbbi években olyan irányt és fejlődést vett, amely azt hiszem, világviszonylatban is példaszerű. A világi ember szemével nézek és a világi ember ítéletével ítélek, de végelemzésben ez mérvadó nézőszög és helytálló ítélet, mert a gyülekezet világi hívekből áll, akik egyben mind tagjai az egyetemes papságnak. Sok lelkészt hallgatok, sok gyülekezet életébe van betekintésem és megnyugvással állapítom meg, hogy igehirdetésünk nem esik az igehirdetés eltévelyedéseibe és túlzásaiba, nem mozog olyan bölcseleti magasságokban, ahová az egyszerű hívő nem tudja követni, nem merül ki erkölcsprédikálásban és nem merül le a napi politikába, hanem igehirdetés a szó evangéliumi értelmében. Ez is és a templomon kívüli lélekápolás is azt bizonyítja, hogy lelkészi karunk hivatásának magaslatán áll. Különösen azt tartom felemelőnek, ami a szórványgondozás terén megy végbe. Ott látszik meg leginkább az, ami nagy, városi gyülekezetekben nehezebben érzékeltethető, hogy a mi lelkészeink nem lebegnek a hívek felett, hanem azokkal benső közösséggé forrtak egybe. De mit érne a lelkészek munkája és jótörekvése, ha az a világiaknál nem találna termékeny talajra és megértő viszonzásra ? Nem osztom azt a véleményt, amely a világi elemről olyan ítéletet mond, mintha az csak egyházunk jogi szervezetében buzgólkodnék, de a lélek komoly hittartalmát nélkülözné. Olyan dogmatikai felkészültség és tisztánlátás, mint a lelkészeknél, világiaknál kétségkívül nem kereshető, sőt az is bizonyos, hogy vannak világiaink sorában úgynevezett közgyűlési típusok is, de általában az egyház közigazgatási életében szereplő világiak is a gyülekezet imádkozó