Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1938. november 12

7 Mint egyházunk első világi szolgája, kezdettől fogva éreztem és hangoztattam is, hogy egy- 5. házunknak minden, tehát legfelső fokozatán is kell lelki munkát végeznie. Ez a meggyőződés indított arra, hogy azon a módon, amely nekem világi minőségemben adatott és azokon a területeken, ahol arra lehetőség nyílott, missziói munkások beállításával lelki munkát végeztessek. így indult meg az egyetemi ifjúság lelki gondozása és így keletkeztek egyes olyan új gyülekezetek, amelyek ma már legvirágzóbb egyházközségeink sorában foglalnak helyet. Ezek azonban csak részletmunkák, csak első kísérletek a lelki munka elindítására. Az idevonatkozó új egyházi törvény szellemében, az arra leghivatottabb férfiú irányítása mellett, a tavalyi közgyűlésünkön kifejtett nagyszabású program keretében immár megindult az az igazi lelki munka, amely egyházegyetemünkhöz egyedül méltó. Az a körülmény, hogy az egyetemes közgyűlés elé két jelentés kerül, valamint az, hogy a kettő több pontban találkozik, de az a tény is, hogy tizenöt esztendő óta évről-évre előterjesztett jelentéseim minden irányú munkámról teljesen részletes tájékoztatást nyújtottak, arra késztet, hogy jelentésemet most már rövidebbre fogjam, egyes eseményekre, ténykedésekre csak röviden utaljak és részletesebben csak a jelentősebb kérdésekre terjeszkedjem ki. Az államhoz való viszonyunk fejezetében ezúttal nincs újabb mondanivalóm. Az egyetemes közgyűlés ismeri arra irányuló törekvésemet, hogy sérelmezési politika helyett barátságos megegyezés útján képviseljem és érvényesítsem az állammal'szemben egyházunk érdekeit. A lefolyt közigazgatási évben is ezt az utat jártam és minden esetben alkalmam volt ennek a helyes voltáról ismételt meggyőződést szereznem. Igen kedvező helyzetet jelent ebben a vonatkozásban az, hogy a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszteri székben gróf Teleki Pál személyében olyan férfiú ül, aki, mint kiváló tudós, minden magyart egyenlő szeretettel szívére ölelő hazafi és nagyvonalú politikus, nem ismer sem előítéletet, sem részrehajlást, s akivel engem kora ifjúságunk óta meleg barátság kapcsol össze, amely a közélet több területén folytatott együttműködésünk folyamán eredményeket érlelt. Eddigi működése megszilárdította bennem azt a kezdettől táplált meggyőződést, hogy minisztersége egyházunkra nézve is áldásos lesz. Erről a helyről is bizalommal és szeretettel köszöntöm őt. A felekezetközi helyzetben tavalyi jelentésem óta nem állt be változás. A budapesti eucharisztikus kongresszus alkalmat adott a református egyházzal hagyományos testvéri szellemben való együttműködésre. Közös deklarációt bocsátottunk ki, amely megállapította az István király jubileumot illető álláspontunkat, híveinket a kongresszussal kapcsolatban a keresztyén testvériség szellemének megfelelő magatartásra hívta fel és a reformáció evangéliumi igazságai mellett tett hitvallást. Ez a közös megnyilatkozás, míg egyrészt jó szolgálatot tett a felekezetközi béke ügyének, másrészt a református egyházzal való testvéri összetartozásunkat, valamint a reformáció örökségéhez való tántoríthatatlan hűségünket juttatta kifejezésre a világ előtt. Deklarációnk a protestáns világban élénk visszhangra talált. Több hivatalos egyház és egyháztársadalmi szervezet keresett fel üdvözlő iratával, amelyeknek mindenikéből a testvéri megbecsülés és együttérzés melege árad felénk. Jóleső érzéssel tapasztaltuk ezekből a megnyilatkozásokból, hogy a világ protestantizmusa számon tart minket, figyeli életünket és rokonszenvével támogat bennünket. Erőteljes buzdítást tartalmaz ez számunkra abban az irányban, hogy továbbra is híven ápoljuk azokat a kapcsolatokat, amelyek külföldi testvéreinkhez fűznek és kövessünk el mindent azoknak fenntartása és ápolása érdekében. Ha az álta'ános nemzetközi he'yzetben ritkábbak is a találkozások alkalmai, ne tévesszük szem elől, hogy ezek a kapcsolatok olyan forrás, amelyből egyházunk életébe regeneráló erők áradnak, amelyet tehát elapadni engednünk nem szabad. A külföldi, főkép a német hittestvérek különösen meleg érdeklődéssel kísérik Luther-szobormozgalmunkat. Több egyházi lapjukban találkozunk a budapesti Luther-szoborról szóló hírekkel, s volt olyan tekintélyes lapjuk is, amely a kérdéssel vezető cikkben foglalkozott és a magyar lutheranizmus buzgóságát példaképül állította olvasóközönsége elé. Valóban elismerésre és követésre méltó az a buzgóság, amely egyházunk hívőserege részéről az adakozásban megnyilvánult. A begyűlt összeg közel 100.000 P, több mint kétszerese annak, amit elérni reméltünk. Aránylag kis lélekszámú egyházunk részéről a jelenlegi súlyos gazdasági viszonyok között olyan áldozat, amelynek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyoznunk. Én ebben az eredményben bizonyságát látom egyházunk lelki megújhodásának, amelynek más kétségtelen jeleit is észlelhetjük. Utalok különösen arra a lázas templomépítő tevékenységre, amely példátlanul áll egyházunk történetében. Ez az áldozat nem a századokkal ezelőtti mult egyik nagy alakja emlékének, hanem annak az élő személyiségnek szólt, akinek a mai kor küzdő emberének életére döntőjelentőségű a befolyása. Luther nem egy letűnt kor vallási hőse, hanem Istennek az az embere, aki benne áll a mai élet forgatagában, utat mutat és hitének varázsvesszejével feltárja számunkra az élet vizének forrásáit. Bár a lélekszámunkhoz és szegénységünkhöz viszonyítva a gazdasági élet mai válságos helyzetében erőnket meghaladó áldozat Luther nevének köszönhető, kétségtelenül azt is mutatja, hogy egykázunk hívőseregében van erő és akarat nagy célok áldozatos szolgálatára. Ezért rokonszenvvel fogahom azt a lelkészi körökből származó elgondolást, hogy időről-időre más egyetemes jellegű célok érdedében is hasonló lendülettel kellene a jövőben akciót indítanunk, miáltal nagy alkotások lennének