Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1938. november 12

4 Az ima elhangzása után D. Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő a következő megnyitóbeszédet mondta : Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés ! Amikor az 1938. esztendő útjára indult, mint István király halálának kilencedik századfordulója, az emlékezés esztendejének ígérkezett. Kevéssel az emlékév legfontosabb eseménye, a történelmi jelentőségű székesfehérvári országgyűlés után azonban egy minden eddiginél borzalmasabb háború vészfellegei vonultak fel az év égboltozatán. De íme napjának hanyatlása egy nemzet reményeinek megvalósulását hozta meg, alkonya a magyar igazság feltámadásának hajnala. Még lobognak az örömtüzek. Menetelő honvédcsapatok lépései alatt még reng a szabaddá lett magyar föld. A régi hazát határoló bércek még visszhangozzák a nemzet örömujjongását. Egyházunknak ezt a nagy munkanapját a történelmi idő, amelybe esik és a lelkesedés árja, amely minket is sodrába ragad, ünneppé magasztosítja. Ennek hangulata hassa át emlékezésünket, hálaadásunkat és azokra a kötelességekre való ráeszmélésünket, amelyek az új helyzetben reánk várnak. A multakból először István király fenséges alakja lép elénk. Bár az emlékezésre halálának kilencszázadik évfordulója szolgál alkalmul, az emlékét ünneplő nemzettel nem mint halottat idézzük, hanem úgy áll előttünk, amint a magyar állam fundamentumát lerakja és megépíti annak évezredek viharával dacoló bástyáit. Alakján glória fénye ömlik el. Nem az emlékezés reflektorával rávetített, hanem a személyéből kiáradó fény. Az a fény, amely azoknak homlokát övezi, akik az Istennel találkoztak. Szent István is az Isten előtt állott, tőle vette és úgy adta át nemzetének az istenországa és a keresztyén állam gránitba vésett, örökérvényű törvényeit. Glóriája nem aludt ki életével, hanem a halála óta eltelt kilencszáz esztendőn át szüntelenül vezérlő csillagként ragyogott és ragyog ma is a magyar égbolton, megmutatva a helyes irányt, amelyben a magyar nemzetnek haladnia kell, hogy biztosítani tudja fennmaradását és boldogulását. Amíg a nemzet ehhez az irányhoz hű maradt, vezetett legyen bár útja még olyan nagy megpróbáltatásokon és katasztrófákon át, amelyekben annyiszor volt része a magyarnak, még bukása is a diadal ígéretét hordozta magában. István király iránymutatása kettős. Az első a nemzet belső életére, a másik, hogy mai kifejezéssel éljek, külpolitikai orientációjára vonatkozik. A nemzet belső életének általa megszabott iránya a szó ideális értelmében keresztyén és nemzeti. Keresztyén a szó belső tartalma szerint : a krisztusi hitet vallja és a krisztusi erkölcsöt gyakorolja. Nemzeti : a magyar fajban rejlő sajátos értékek kiművelésére törekszik, a nemzeti öncélúságot állítja előtérbe és ragaszkodik a nemzeti hagyományokhoz, a nemzeti élet írott és íratlan törvényeihez. Amikor a nemzet, jobban mondva nem is a nemzet, hanem az államhatalom időleges birtoklói ezzel az iránnyal szakítottak és ezekkel az eszményekkel szembefordultak, akkor következett be 1918 és 1919-ben az a nemzeti katasztrófa, amely Trianon poklába taszított minket. Megnyílt már a sír, elindult már a horizonton a magyar igazság felkelő napja, de a trianoni állapotból csak akkor lesz igazi feltámadás, ha nemzetünk egész lélekkel, fenntartás nélkül ismét István király eszményeinek szolgálatába áll és belső életének kialakításában az általa megszabott irányt követi. István király második iránymutatása a külpolitikai orientációra vonatkozik. A közelmúlt emellett is félreérthetetlenül bizonyságot tett. Megmutatta, hogy a magyarság létérdeke azoknak a népeknek a barátságát keresni, amelyek felé ő baráti jobbot nyújtott. Ezeknek a népeknek a mellénkállása vétette fel ugyanis Közép-Európa újjárendezésének programjába a magyar ügyet és hozta meg azt a megoldást, amelynek eredményeképpen a Felvidék egy része a most lezáródott napokban az anyaország kebelébe visszatért. Ez a megoldás sokezer, egyházunk kebeléből kiszakított evangélikus lélek boldog hazatérését is jelenti. E hazatérés alighogy lepergett óráinak eseményeiről emlékezve, ismét belemerül a lelkünk abba az örömmámorba, amelynek árja végighömpölyög az országon, sodrába kapva minden magyar lelket. Az emlékezés indítson hálaadásra, mert az örömet a hála szenteli meg. Az István király emlékév és a Felvidék egy részének visszacsatolása ég felé irányozza tekintetünket. Hálát adunk Istennek azért, hogy a magyarnak történelmi hivatást adott, lelkébe plántálta és ébren tartotta benne ennek a hivatásnak a tudatát és nem vonta meg tőle az erőt és akarást történelmi hivatásának betöltésére. Hálát adunk Istennek azért is, hogy minden időben támasztott ennek a nemzetnek vezért, bölcset, erőset és diadalmast, aki népét az idők vészei között tántoríthatatlanul vezérelte örök céljai felé. Amikor az Európa keletén hazát foglalt magyart a környező népek gyűlölete végpusztulással fenyegette, Szent Istvánt állította élére, hogy ne csak jelenét mentse meg államférfiúi bölcsességgel, de prófétai előrelátással biztosítson számára évezredekbe nyúló jövendőt is. Mikor pedig a borzalmas világháború után ellenséges népek ítélőszéke ártatlanul pusztulásra ítélte a magyart, hazájának kétharmadát prédául dobta, a nemzet testéről milliókat