Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1937. november 12

7 erejüket, hogy az erőpróba sohasem esett az ügy méltóságának rovására és végelemzésben olyan meg- 4. oldásokat eredményezett, amelyek az egyház érdekeit a legjobban szolgálják. Seregszemlének is bevált a zsinat. Sok rejtett érték kibontakozására is alkalmul szolgált. Megmutatta, milyen gazdagok vagyunk. Az a kis egyház, amely ennyi értéket tud felmutatni s amely sorsdöntő kérdések megoldásánál ennyi bölcseség, egyetértés és előrelátásról tesz bizonyságot, nemcsak a törvényhozás termében, de az élet forgatagában is meg kell, hogy állja a helyét a megváltozott és még folyton változó világhelyzetben is. A zsinati törvények legfelső jóváhagyása és megerősítése előtt ismételt tárgyalásokat folytattunk a kormány képviselőivel. Örömmel láttuk, hogy a kormány észrevételei sok esetben olyan változtatásokat céloztak, amelyek az egyház érdekeit még fokozottabb mértékben szolgálták, mint a magunk alkotta törvényszövegezésben. S ott is, ahol az egyházi törvényeknek az állam törvényeivel, vagy törvényes rendelkezéseivel szorosabb összhangbahozatalát kívánták, a legmeszebbmenő megértés nyilatkozott meg bennük. Sok helyt még a kifejezésmód és a stílus szépsége is hasznát látta a kormány észrevételeinek. Nem hagyható hálás említés nélkül az egyébként bonyolult észrevételezési mód teljes leegyszerűsítése, a tárgyalások gyors és közvetlen lefolytatása s az a hangnem sem, amely azokon végigvonult. Mindez együtt ismételt bizonyságát szolgáltatta annak az általam többször hangoztatott ténynek, hogy a kormány részéről megvan egyházunkkal szemben a legteljesebb megértés, megbecsülés és jóindulat, ami méltán hangol jó reménységre abban a vonatkozásban, hogy az állam a viszonyok javultával, elmenve teljesítőképességének végső határáig, fog igyekezni egyházunk minden, még függőben lévő, jogos igényét és kérését kielégíteni, teljesíteni. Zsinati törvényeinkben vannak olyan új intézkedések, amelyek a református egyház és egyházunk közötti testvéries jóviszonyt az eddigieknél is hatályosabban szolgálják. Ezek közé tartozik a protestáns tábori püspökség intézményének törvénybeiktatása és az előforduló közigazgatási és vagyoni vitás ügyek elintézésére hivatott bíráskodási központ létesítése. Az utóbbi a testvéregyház mérvadó tényezőivel való megállapodás szerint vétetett fel zsinati törvényeinkbe, de csak a református zsinat által történő kodifikálás esetén lép hatályba. Nem forog fenn kétség aziránt, hogy ez a törvénybeiktatás bekövetkezik. Ha a központ megkezdi működését, — adná Isten, hogy minél kevesebb munkája legyen —reményem szerint kiküszöbölődnek egyházaink életéből mindazok az esetek is, amelyek egyes egyházközségek között a testvéri összhangot eddig megzavarták. Ezáltal még teljesebbé válik az az egység, amely a magyar protestantizmusnak történelmi hagyománya s egyben létérdeke is. Az új törvényeknek azok a rendelkezései, amelyek a hűtlen egyháztagok fegyelmezésére vonatkoznak, a jelen felekezetközi helyzetben reánk kényszerített önvédelem természetes következményei. Nem a felekezetközi helyzet további .kiélezése a céljuk, aminthogy ellenünk ez a vád más összefüggésben sem hangozhatnék el sohasem jogosan, sőt inkább a magunk belső megerősítésén túlmenőleg még a felekezetközi békét is szolgálják. Minél kevesebb egyháztagunk követ el ugyanis hűtlenséget egyházával szemben, annál inkább veszít erejéből a felekezeteknek az az eléggé alig fájlalható szembenállása, amelynek minden egyház, az egész magyar nemzet és az egyetemes keresztyénség is csak kárát látja. Fájdalom, hogy csak ilyen közvetett módon tudjuk törvényeinkkel a felekezetközi békességet szolgálni. Milyen örömmel alkottunk volna a keresztyén egyházak közötti testvéri együttműködést szabályozó, olyan szellemű törvényeket is, aminők a református testvéregyházzal való vonatkozásban létrejöttek. Nem rajtunk múlik, hogy egy ilyen gondolat ma még az álmok világába tartozik. Nekem azonban minden tény és látszattal szemben megingathatatlan meggyőződésem, hogy ennek az ideje is eljön, mert el kell jönnie. Ki hitte volna, hogy a magyar jezsuiták vezetőjének tollából cikk jelenhet meg a keresztyén unióról, és remélhette volna-e valaki, hogy a római pápa a krisztushívők összefogását sürgesse? Az is nehezen lett volna elképzelhető, hogy egy túlnyomó többségében és szellemében katholikus állam napisajtójának egyik vezető katholikus orgánuma magyar evangélikus püspöknek püspöki jelentésével vezető cikkben foglalkozzék, mint olyannal, amelytől a katholicizmus és a protestantizmus közeledésének megvalósulását reméli. Az az egyház-, vallás- és Isten-ellenes irányzat, amely keletről kiindulva átvonul a világon és a modern pogányság őrülete, amely nyugatról indult el pusztító útjára, két tűz közé szorítja a keresztyénséget. Ha rá nem eszmél arra, hogy minden erejét egyesítve kell az ostrommal szembeszállnia, nem tud megállani. Hazánk földrajzi helyzeténél fogva mi fokozott mértékben vagyunk kitéve a kettős ostromnak. Ha egyedül a magyaron állana, meg vagyok győződve róla, hogy már meg is született volna az összefogás, amely a háború utáni idők vészei között kialakulóban volt, pedig már akkor is hatályban voltak a Corpus Juris Canonicinak a vegyes házasságokra vonatkozó rendelkezései. Ez a kérdés azonban az ország szűk határai között csak előkészíthető, meg nem oldható. Yilágkérdés ez. De meg kell oldódnia. Ezt a megoldást a veszély növekedése, a lét vagy nemlét közötti választás parancsa előbbutóbb kikényszeríti. Az eddig elmondottak és a megnyitó beszédemben foglaltak kimerítik mindazt, aminek a zsinatról, az állammal és a református testvéregyházzal való viszonyunkról, a felekezetközi és általában a világhelyzetről a magam részéről való megállapítását szükségesnek tartottam. E részben a továbbiakban már csak a közigazgatási év folyamán felmerült egyes adatok ismertetésére szorítkozhatom.