Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1933. november 10

45 Ez a bejelentés pedig korántsem vészkiáltás, annál kevésbé indokolatlan kiáltás, mint aminőnek azt az egyetemes közgyűléshez benyújtott egyik javaslat mondja. Nem vészkiáltás, mert mindnyájan tudjuk azt, hogy nyugdíjintézetünk sorsa elsősorban Isten kezében van s az ő segítségével nem egyszer szabadultunk ki már sokkal nehezebb helyzetekből is, mint aminő a mostani gazdasági válság. És nem indokolatlan kiáltás, mert a nyugdíjintézet pénzügyi felépítése a kétszer kettő = négy örök érvényű igazságán alapul : tehát, ha a hátralékok állandó növekedését szó nélkül hagynók, ezzel a nyugdíjintézet jövőjét tennők kockára. Mert a nyugdíjintézet ma még eleget tud tenni kötelezettségeinek, de, hogy jövőben is zavartalanul teljesíthesse azokat, és mindig pontosan kifizethesse a nyugdíjakat s egyéb ellátási díjakat, melyeknek összege az ellátandók számának állandó emelkedése folytán évről-évre növekedik, ahhoz múlhatatlanul szükséges az, hogy a díjhátralékok növekedése, vagyis új hátralékok képződése végre megállíttassék s a felgyülemlett hátralékoknak okkal-móddal, valamilyen célravezető úton való törlesztése és kiegyenlítése lehetővé tétessék. Ezt a célt szolgálja elsősorban a jelenlegi nyugdíj intézeti szabályrendelet részleges revíziójára vonatkozó az a javaslat, melyet később leszek bátor előterjeszteni, s amely határozattá emelése esetén a nyugdíjintézeti bizottság által kibocsátandó új ügyvivői utasítással együtt az ügyvitel egyszerűsítése és eredményesebbé tétele kapcsán alapot nyújt arra a reményre, hogy a nyugdíjintézet helyzetképe a jövőben kedvezőbbé váljék. De ugyancsak ennek a célnak szolgálatában áll az a bizottsági javaslat is, mely — kapcsolatban a dunántúli és a tiszai egyházkerületek részéről beérkezett felterjesztésekkel — az egyes tagokra és fenntartókra háramló évi járulékoknak némi mérséklésére irányul. A mult évi egyetemes közgyűlés jegyzőkönyvének 79-ik pontjában foglalt s a közgyűlés utasítására most a szabályrendelet 40-ik szakaszába is felvett az a rendelkezés, mely a nyugdíjaknak s egyéb ellátási összegeknek a nyugdíjintézettel szemben lerótt díjakkal való aránybahozatalát mondja ki, a díjfizetési kötelezettségnek elégtelen teljesítéséből származó anyagi hátrányok viselését magára az illető nyugdíjintézeti tagra, illetve annak jogutódára hárította át. Kétségtelen, hogy ez a határozat magát a nyugdíjintézetet az anyagi megrendülés aggályaitól mentesítette ; de korántsem mentesítette az anyagi gondoktól azokat az egyes nyugdíjas lelkészeket, lelkészözvegyeket és árvákat, kik a nyugdíjjárulékoknak elégtelen lerovása következtében a szabályrendelet szerint s az illető lelkész szolgálati éveinek arányában őket megillető ellátási összegeknek csupán töredékeit kaphatják kézhez. Már pedig az evang. egyház nem nézheti nyugodtan sem azt, hogy szolgái élemedettebb korukban megélhetési eszközeikben szükséget szenvedjenek, sem azt, hogy azok özvegyei és árvái a szerény, de biztos ellátási díjak teljes összegének hiányában nélkülözések között, könyöradományokra utaltan tengessék életüket. Miért is javasolom : 1. méltóztassék a jelen közgyűlésből felhívni a nyugdíjintézet összes tagjait, hogy tagsági járulékaikat, valamint az alapítási járulék évi részletét és a felgyülemlett hátralékok összegeit igyekezzenek fokozott takarékoskodás mellett előteremteni és saját érdekükben, valamint családjaik érdekében mielőbb kiegyenlíteni. A nyugdíjintézet felépítésénél és vagyonának értékálló tőkékbe és ingatlanokba való fektetésénél a nyugdíj intézeti bizottság mindig a lehető legnagyobb körültekintéssel, odaadással és felelősségérzettel jár el. Méltán elvárhatja tehát a tagoktól is a legnagvobbfokú bizalmat és odaadó támogatást, mindenekfelett pedig a felelősségben való osztozásnak teljes mérvű átérzését. A járulékaikat kifizető és törlesztő tagok tehát maguk is serkentsék hátralékos tagtársaikat kötelezettségeik teljesítésére s ébresszék fel bennük is azt a tudatot, hogy itt nem egy, az egyházon kívül álló biztosítóintézetről, hanem egy olyan intézményről van szó, mely a tagok egyetemének, a lelkészi kar összességének saját intézménye és pedig olyan intézménye, melynek szilárdsága és maradandó ereje a tagok boldogulásával, családjaik jövőjével s egyházunk felvirágzásával a lehető legszorosabb kapcsolatban áll. 2. Méltóztassék ugyancsak az egyházközségeket s általában a fenntartó testületeket is felhívni, hogy fenntartói s alapítási járulékaikat sürgősen kiegyenlítsék, mert az evangélikus gyülekezet nem viselheti el azt a vádat, hogy kötelezettségének elmulasztásával anyagi romlásba sodorja lelkipásztorait és azok családjait. Mert az kétségtelen, hogy a szóbanlévő járulékok pontos kiegyenlítése épp olyan kötelezettsége a gyülekezetnek, mint a hiványilag biztosított lelkészi illetmények kiszolgáltatása. A fenntartói járulékok tekintetében egyébként meg kell jegyeznem azt, hogy tapasztalásom szerint a tagsági díjakkal hátralékban maradó lelkész példáját rendszerint a gyülekezet is követi s így a fenntartói járulékokban felgyülemlő hátralékokért bizonyos mértékig közvetve rendszerint a lelkész is felelős. Ugyancsak a lelkész felelős továbbá azért is, hogy a nyugdíjintézet létezésének szükséges és üdvös voltának tudata a gyülekezetben ébrentartassék és íejlesztessék. Nyilván azért is rendeli szabályrendeletünk 33. §-a azt, hogy a nyugdíjintézet javára minden egyházközségben évenként egyszer templomi offertórium tartassék. Minthogy ennek a rendelkezésnek 73 egyház a mult évi