Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1933. november 10
4 1. S vájjon ura lehet-e az egyház ennek az ígéretének? Nem kell-e ehhez több is 1? Valami más is? Az előírt kegyes cselekedetek bármily pontos betartása magában véve elegendő-e a kegyelemre, az üdvre ? Vagy mégis, valahol máshol kell keresni forrását az isteni kegyelemnek, zálogát a bocsánatnak, biztosítását az üdvnek ?. .. Klastrombeli mestereinek, Greíensteinnak és Nathinnak nyilatkozataiban határozott bizonyítékok állanak rendelkezésünkre afelől, hogy ezek a kétségek és töprengések már kezdő novicius korában foglalkoztatták Luther lelkét. Oh, hát így az ő klastromi magánya korántsem annak az embernek a világ elől való elvonulása volt, akit a másoktól való félelem űzött az egyedüllétbe ! Akinek nincsen más társa, mint az ő mardosó lelkiismerete. Akinek a vívódása nem más, mint folytonosan vádoló lelki izgalom, mert bűn terheli a lelkét s nem mer az emberek szeme elé kerülni. Cellájában ez az ifjú barát sohasem érezte a magány terhét. Társa volt az ő nagv kérdések felett töprengő lelke, az igaz ige-igazság után kutató isteni ihletése. Hovatovább, annál lélekizgatóbb, lelkiismeretet égetőbb erővel nehezednek reá ezek a kérdések. Érzi, leküzdeni nem tudja, hogy itt valami rés, valami hatalmas szakadék tátong a bűnös ember és az üdvösségadó isteni kegyelem közt, amit nem lehet kitölteni, nem lehet áthidalni sem egyes kegyes cselekedetekkel, sem papi feloldozással. És akkor, mint amikor a szomjúságtól meggyötört ember megízleli a hűs, tiszta forrásvizet, mint amikor meredek út utasa felér a hegység legmagasabb csúcsára és eléri azt, amire vágyott : egyszerre úgy tárul Luther kutató szemei elé az az Ige, amelyet eddig sohase hallott, vagy amelyet eddig legalább eléggé meg nem értettek vele : a római levél igéje, hogy mi a hit által igazulunk meg, megigazulunk pedig Isten ingyenvaló kegyelméből a Jézus Krisztusban lett váltság által ! (Róm. V. 1. és III. 24.) Óh, micsoda hirtelen világosság gyúl a cella homályában ? Micsoda boldogság pírja futja be a barát elhalványodott orcáját ? Szinte térdre roskad, hogy hálát adjon az Úrnak, aki eloszlatta kétségeit, elébe tárta az Ige igazságát, az evangélium örömüzenetének voltaképeni egyetlen tartalmát : azt, hogy az üdvnek, a kegyelemnek, bűnök bocsánatának, a belső békének, a megigazulásnak, a lelkiismeret szabadságának csak egy az útja : az, amely számunkra a Krisztusban lett váltság által Isten kegyelméből nyílik meg, ha hittel, élő hittel, a szív, a lélek benső meggyőződésből fakadó, fenntartás nélküli odaadásával tesszük a magunkévá a Krisztus megváltó érdemét. Az ilyen hit Krisztusban él, Krisztusban hal. Az ilyen hit élő ható erő, folytonos bizonyságtételt követelő belső hatalom. Az ilyen hit megragadja s az egész életen át, egész a koporsó nyíltáig, sohase engedi el a Krisztus keresztjét. Az ilyen hitnek, amikor üdvbizonyosságra, kegyelembizonyosságra vágyik, nincsen szüksége külső támasztékokra, előírásos feltételekre : szabadon, boldogan röppen a keresztrefeszített Jézus lábai elé, vele száll, benne ittasul meg és üdvözül a Golgotán keresztül fel a boldog Örökkévalóságig ! Az ilyen hit lehántja az ú. n. jó cselekedetekről a szemforgató emberi számítás, önző várakozás, azoknak érdemszerzést tulajdonító tévelygések mesterséges bevonatát, mert annak nem egy-két kegyes, jó cselekedet, de az egész ember és az egész élet kell, és mert annak nincsen szüksége előírásokra, mert a maga bennható, természetes megszentelő erejével cselekszi a jót azért, mert Krisztusban meggyökeresedve, másként cselekedni nem tud ! Az ilyen hit az Ige győzelméért kiáll a küzdő porondra és ha kell, vagyont, szabadságot, életet és vért áldoz a Krisztusért ! Ezt tette Luther is, a cellában felébredt reformátori öntudatának belső parancsszavára, kezdve a 95 tétel kifüggesztésével, folytatva az őt kiátkozó pápai bulla nyilvános elégetésével s betetőzve mindennél bátrabb kiállásának a koronájával, amikor szemben a pápai és császári hatalommal, szemben az elmohosodott igeellenes hitfelfogással, szemben mondhatni egy egész ellenséges világ ellene esküvésével, kockára téve kenyeret, szabadságot és életet, a wormsi birodalmi gyűlésen odakiáltotta az egész óvilágnak, reámutatva a bibliára, mint hite és meggyőződése rendíthetetlen alapjára : »Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen !« Innentől kezdve egész életét, egyetemi írásmagyarázatait, prédikációit, vitairatait, utazásait, fejedelmekkel, főpapokkal való levelezéseit, bibliafordításait, hitvallási iratait, éj jelét-nappalát mind-mind annak a nagy eszmének a szolgálatába állítja, hogy az evangéliumi hit, a Krisztusi Ige valódi igazságtartalmát mélyítse el az azt áhitó hívő szívekben, tehát hogy birodalmak és fejedelemségek. ördög és pokol minden kárhozatos hatalmával szemben győzelmet szerezzen az Igének. Mindenki megérezte tetteiben és szavaiban az Ige meggyőződéses hősének tetteit és szavait. Fellépése elemi hatással volt kortársaira. Mint a választóvíz, kényszerítette őket vagy csatlakozásra, vagy ellenállásra. Lehettek sokan, akiket meggyőződés vagy érdek a régi keretek közt maradásra bírt, de szembetűnően többen voltak számottevő egyéniségű kortársai sorában azok, akik lelkesen csoportosultak a kibontott zászló alá. Fejedelmek, tudósok, írók, államférfiak, egyházvezetők egész sora melegen üdvözölte az általa megindított mozgalmat. Az a magával ragadó lendület pedig, amely a reformáció szinte villámgyors terjedését jellemzi az akkori Európa népei között, mindennél beszédesebb tanúbizonysága annak, hogy az igazi benső s jól jegyezzük meg e szót, az igazi benső keresztyén hitéletre, Istennek lélekben-igazságban, szabad meggyőződéssel imádására, a Krisztus keresztjével szerzett üdv biztosítására vágyó néplélek megérezte azt, hogy az az út, amelyre Isten segedelmével Luther világított reá, az egyedül igazi útja a Krisztus evangéliumában foglalt Ige győzelmének mindenféle emberi változtatások, hozzáadások és hamisítások felett S ezen az úton járva, az Ige szellemében csak győzni s minden ártó hatalommal szemben csak diadalmaskodni lehet. Az emlékezet, mint ahogy erre önmagával való vonatkozásban nyugodt öntudattal emlékezteti a híveket a szentleckében Pál apostol, ime az emlékezet Lutherben is az Ige győzelméért küzdő hős alakját eleveníti meg lelkünkben.
