Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1930. november 21

94 szer nem is felel meg mindenütt. Ha valamit, úgy belmissziót csak akkor lehet eredményesen végezni, ha a munka a vezető lelkéből fakad, egyéniségéhez idomul. A fontos csak az, hogy legyen munka s az szigorúan evangéliumi, evangélikus legyen. A módszerek közül pedig az a jó, amellyel a vezető a legtöbb és legjobb eredményt tudja elérni. Épp azért én nem tudom magamévá tenni azt az aggodalmat, amely az egyik jelentésben az Erő munkáját kíséri. Nekem ma is az az álláspontom, amit most egy éve hangoztattam: az egyetemes egyháznak támogatnia kell minden komoly, ev. belmissziói munkát, — kiváltképen addig, amíg az egységes utasításban közös akarattal meg nem egyezünk mindnyájan. Csak az a fontos, hogy a gyülekezet lelkésze, vagy az iskola vallástanára — aki felszentelt pap, tehát az egyház hivatalos képviselője s az ágostai hitvallás felesküdött őre — ott álljon a munkánál a maga cselekvő, segítő, vagy legalább is figyelő szeretetével és készségével. Nagy, komoly a veszély, amely fenyegeti nemcsak egyházunkat, de egész keresztyén közéletünket is. Nagy hiba volna, ha csak egyetlen lelkes munkást is elkedvetlenítenénk, munkájában gátolnánk. Nekünk segítenünk kell mindenkit, aki evangéliumi lélekkel akar dolgozni. Egyetlen egy eset van, amikor joggal kívánhatjuk mások félreállását: ha mi jobb munkát, nagyobb eredményt tudunk felmutatni. De hiszen akkor meg a kevésbbé jó munka úgyis elsorvad. Ezért a jobb munkáért keljen versenyre minden ifjúsági munkás, hogy majd a nagy, szép, áldott eredmény elérésekor boldogan fogjunk kezet az evangéliumi hitében és öntudatában erős, megálló, hitvalló, diadalmas evangélikus ifjúsággal. «