Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1929. november 15

nem magán a keresztyénség körén beliil képződjenek harcvonalak, amelyeken a magukat egyértelműen keresztyéneknek vallók álljanak egymással szemben. Az adott helyzet feletti aggódásom hangulatában került a kezembe egy külföldi sajtótudósítás, amely valósággal megdöbbentő hatást gyakorolt reám. A tudósítás szerint ugyanis Európa egyik államának a fővárosában propaganda-felvonulást rendeztek az atheisták, felháborító módon gúnyt űzve a vallásból, az egyházból és annak szolgáiból, a protestantizmust és a római katholicizmust párhuzamosan együtt pellengérezve ki. Ha ilyen jelenségek sem képesek a keresztyénséget ráeszméltetni a fenyegető, létére törő veszedelmekre és tudatára ébreszteni annak, hogy súlyos idők előtt áll, amelyekben csak egységes front biztosíthatja számára a győzelmes megállást, akkor bölcsessége végkép cserben hagyta és ügye elveszett. Egyházunk mindenkor megértette az idők szavát és mindenkor bölcs mérsékletet igyekezett tanúsítani. Mindamellett nem csodálható, ha vannak sorainkban is olyanok, akiket az egyes, reméljük általánossá nem váló, de sajnos gyakorta ismétlődő jelenségek által felidézett szenvedély mégis elragad. En mindazonáltal, helyesebben éppen azért kérve kérek mindenkit, akinek egyházunk és vele a keresztyénség jövője a szívén fekszik, hogy még áldozatok árán is igyekezzünk óvni és tartani a felekezetközi bé két. Ezt követeli Krisztus neve, amelyet viselünk és az egyetemes keresztyénség létérdeke, hogy ne is szóljak szétszaggatott hazánkról, fájó sebből vérző nemzetünkről. Én nem tudok, nem is akarok hinni abban, hogy végkép ne lehessen megtalálni az elvi ellentétek mellett a közös veszedelemben a római katholicizmussal is a békés együttélés, sőt a közös lelki front megteremtésének a lehetőségét. Volt idő, amikor a pápa elismerése jeléül követe útján aranyláncot küldött egy török ellen hősiesen küzdő magyar protestánsnak, és volt idő, amikor aranyéremmel tüntetett ki egy tudós magyar evangélikus lelkészt. Vagy emlékeztessek az 1790/91. -i egyházpolitikai törvények megalkotása körül lefolyt hosszas országgyűlési küzdelmekre, amelyekben a protestantizmus jogait tiszteletben tartó döntés csak római katholikus főurak és képviselők közreműködésével vált lehetségessé? Volt idő, még pedig kemény háborús, amidőn a győzelmes protestáns hadvezér az ellenséges sereg halálos sebből vérző vezéréhez átbocsátotta a harcvonalon a római katholikus papot a szentséggel. A hagyomány szerint volt idő, amikor egy evangélikus hitre tért község lakossága élén lelkészével a saját istentisztelete előtt minden vasárnapon végighallgatta a magára maradt öreg plébános miséjét. A múltból hoztam példákat. Most pedig a jelenből veszek. Németországban, ahol pedig még élesebb a keresztyénség két nagy tábora között az ellentét, nemrég bizottság alakult a két egyháztársadalom vezető egyéniségeiből mindazoknak a kérdéseknek lehető békés megoldására, amelyek a felekezeti békét veszélyeztethetik. Nem tudom, nem merem elképzelni, hogy ne lehessen megtalálni a módját ma is a protestantizmus és a római katholicizmus kölcsönös megbecsülésének, egyező akarattal való összefogásának a közös veszedelemmel szemben. Fel szeretném rázni az egész keresztyénség lelkiismeretét, hogy Krisztusért, akinek nevét viseli, létéért, amely komoly veszedelemben forog, hagyjon fel a testvérharccal és fogjon össze. Ennek a célnak az érdekében az államnak is minden lehetőt el kell követnie. Ezt pedig leginkább azzal munkálhatja, ha egyenlő mértékkel mér. Feltétlenül békétlenségre vezetne a felekezetek között, ha, míg az egyik dédelgetett, addig a másik csak mostoha gyermeke lenne az államnak. Nem vezetne jóra, ha az egyik egyház törvényes joga ellenére sem tölthetné be saját iskoláinak megüresedett tanári állásait, amikor a másik érzékenységét honorálva állami egyetemen létesítenek számára külön világnézeti tanszékeket. A törvény csak egyenlőséget és viszonosságot ismer, de külön kedvezéseket nem. Nincs itt tehát szó másról, mint a törvény szellemének és betűjének szigorú betartásáról. Az 1848. évi XX. törvénycikk végrehajtása a legjobb szolgálatot tenné a felekezetek közötti béke ügyének, de még inkább az egyház és az állam barátságos viszonya elmélyülésének. Már pedig az államnak magának is eminens érdeke, hogy az egyházhoz való viszonya minél jobb legyen. Ezért a célért egyházunk messzemenő önmegtartóztatással nagy áldozatokat hoz. Az államháztartás válságos éveiben törvénybiztosította államsegélyünk morzsáival elégedtünk meg, lelkészi