Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1928. november 16

16 4. tankönyvbírálóbizottságnak a meglévő kézirattal szemben alkalmazott nem kedvező bírálatán mindeddig hajótörést szenvedett. Az egyházi közvélemény várakozással tekint az ügyben hozandó döntés elé, lévén ez a kiadás a felekezeti népoktatás köréből közgyűlésünk asztalán fekvő ügy komplexumnak ezidőszerint talán a legfontosabb része. A másik nem kis jelentőségű probléma, amely az elemi oktatást általában foglalkoztatja, a filmoktatás ügye. A modern technikának ez a vívmánya a népoktatás terén kétségkívül gazdag áldással értékesíthető. Természetesen azonban nagy körültekintést igényelnek a bevezetés módozatai és az oktatás anyagának megválasztása egyaránt. Minden fokozatú felekezeti oktatásunk és a minden fokozatú és jellegű intézetekben folyó vallástanítás egyik legégetőbb kérdésének nézetem szerint az egyházi énektanítás kérdése minősül. Ha meggondoljuk, hogy az egyházi ének tulajdonkép Luther vívmánya, s hogy az éneklő egyház jelzőt éppen a mi egyházunk vívta ki a maga számára, továbbá, ha figyelmet szentelünk annak a nagy erőnek, amely az egyházi énekben rejlik, nem fájlalhatjuk eléggé azt a szomorú állapotot, amelyet egyházi énekügyünk felmutat. A magyar nép énekeskedvű nép. Annál fájdalmasabb és jogosabb szemrehányást magában rejtő az a kényszerű megállapításom, hogy nincsen egyetlen egy egyházi énekünk sem, amelyet könyv és kíséret nélkül ugyanarra a dallamra és ugyanazzal a szöveggel tudnánk énekelni. Ennek a sajnálatos körülménynek a magyarázata feltétlenül énektanításunk fogyatékosságában keresendő. Akkor is, ha azzal a ténnyel hozzuk ösz~ szefiiggésbe, hogy sok kántorunk kénye-kedve szerint játssza, forgatja ki az eredeti, a világ énekirodalmának is gyöngyeit képező és századok hagyományai által megszentelt chorálmelódiákat. Mert mi más ennek az oka, ha nem helytelen énektanítási rendszerünk még a kántorképzés terén is. Keresnünk kell az orvoslás módját és meg kell azt találnunk, mert különben abban a bűnbe esünk, hogy elherdáljuk atyai örökségünknek drága értékeit. A hitoktatókra tekintünk ennél a kérdésnél, mert a kántorképzés hivatásos irányítóié után elsősorban az ő munkájuktól várható a bajon való segítés. Ha már a hitoktatókról szólok, lehetetlen nagy szomorúsággal meg nem állapítanom, hogy az önálló hitoktatói kar nemcsak, hogy képzettségének meg nem felelő, de még a legszűkösebb megélhetést is alig biztosító, nyomorúságos anyagi helyzetben sínylődik. Miután a helyzet szanálása érdekében eddig tett felterjesztések semmiféle eredményt sem hoztak, a református testvéregyházzal egyetértve, együttesen, tehát nagyobb nyomatékkal és biztosabb eredmény reményével kell érdekükben fellépnünk. Röviden megemlítem, hogy a kiküldött iskolalátogatók több iskolánkat megtekintették, tanulmány tárgyává téve azokban az oktatás és nevelés munkáját. Örvendetes tudomásul szolgálhat, hogy Tanítóegyesületünknek sikerült felállítania és megnyitnia Révfülöpön az evang tanítók üdülőházát. Gyűjtsön abban sok tanító új erőt hivatásának szép munkájára. Az evang. tanügynek egy áldott emlékezetű pártfogójával, néhai gróf Teleki József né Roth Johannával szemben leróta ez évben az egyetemes egyház dr. Hittrich Ödön, főigazgató, kezdeményezésére a kegyelet adóját. A nagyasszony az evang. tanulóifjúság részére annak idején fejedelmi ajándék számba ment százezer forintos ösztöndíj-alapítványt tett. Az ugyancsak általa épített sziráki templom falába márványemléktáblát helyeztettem el, amelynek leleplezési ünnepélyén az emlékbeszédet dr. Hittrich Ödön tartotta, és én is kegyeletes szavakkal áldoztam a nagyasszony emlékének. Az ünnepélyen vezetésem mellett egyházunk több vezetőíerfián, a vármegye és a család képviseletén kívül a helyi egyház hívei is szép számban vettek részt. Egyházunk nagy fiának, Böhm Károly tanárnak, a kegyelet dr. Szigethy Lajos kezdeményezésére és bőkezű áldozatkészségéből, amellyel egy irodalmi munkájának jövedelmét e célra felajánlotta, emléktáblát állíttatott, amelynek leleplezésén dr. Mágócsy-Dietz Sándor, egyetemes tanügyi bizottsági elnök, volt szíves képviselni. Tanáregyesületünk felkérésére a közmunkák tanácsánál szót emeltem, hogy a főváros egyik utcája a nagy magyar filozófusról, Böhm Károlyról, neveztessék el. A szarvasi főgimnázium volt nagynevű tanára, Benka Gyula, mellszobrának leleplezésekor másirányú elfoglaltságom miatt csak üdvözlő távirat formájában adhattam kifejezést lélekben való jelenlétemnek. Mint főiskolai internátus-ügy, a tanügyi kérdésekhez csatlakozik a Luther-Otthon ügye. Működéséről az otthon-bizottság számol be. Itt is megemlítendőnek vélem azonban, hogy a kultuszkormány Vidovszky Kálmán békéscsabai reálgimnáziumi vallástanárnak a Luther-Otthon igazgatói tisztére szándékolt állandó alkalmazásával kapcsolatban a legmesszebbmenő jóindulatot tanúsítja. Ez alapon remélhető, hogy a kérdést a legközelebbi napokban az egyház külön rendszeres anyagi megterheltetése nélkül úgy oldhatjuk meg, hogy ez a rátermett férfiú állandóan megmaradhat a Luther-Otthon élén. Ide tartozik ánnak megemlítése is, hogy a Luther-Otthon keretében a volt igazgatói lakás átalakítása kapcsán a vidéki püspökök számára lakószobákat létesítettünk. A közös