Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1928. november 16

1. Nem tekinthetem feladatomnak, hogy egy szűk időhatárok közé szorított elnöki megnyitóban a jövő minden feladatát felöleljem és részletezzem. Nagy általánosságban ezekben véltem rámutathatni azokra a munkaágakra, amelyeket fel kell vennünk szerelet tevékenységünk legközelebbi program m jába. Ebben az irányban valóban példát statuál a magyar népjóléti kormányzat, amelynek kezdeményezése olyan szociális törvényekkel és intézményekkel gazdagította a magyar társadalmat, hogy méltán hajtom meg előtte azért az egyházi közigazgatásnak ezen legfelsőbb fórumán az elismerés zászlaját. Kétségtelen, hogy a népjóléti kormány minket is segítene szeretetmunkánkban, ha ilyen irányú kéréssel megkeresnők és ha határozott céltűzéseink feltárásával meggyőzhetnők arról, hogy a mi munkánk is nélkülözhetetlen alkatrésze az ő nagykoncepciójú szociális munkaprogrammjának. Munkaprogramm. Ez a szó utal arra az érintés nélkül nem hagyható kérdésre: hogyan segítsünk. Programm szerint. Nemcsak a szeretet-, de általában minden irányú munkának veszte a programmnélküliség. Természetesen nem mondvacsinált programmra gondolok. Nem is megmerevedett formákra, amelyek törnek, de nem idomulnak a lehetőségekhez. Nem is az írott és a világ elé teregetett programm biztosítja az elvégzendő munka sikerét, hanem a határozott célratörekvés, amely a cselekedeteknek sokszor szavakba nem foglalt, de mindég tudatos irányítója. Mindenekelőtt tisztába kell jönni azzal: mi a feladat, amely megoldásra vár, mekkora az erő, amely ahhoz rendelkezésre áll, mi az, amit a feladatból elsősorban oldhatunk meg, hogyan és mi következik azután mind az egész feladat teljes elvégzéséig. Az incidentaliter, rendszertelenül való belefogás valamely munkába annak mielőbbi kudarcát vonja maga után. A programmon kívül szükség van az erők koncentrálására. Először abban az értelemben, hogy ne fogjunk kapkodva sokfélébe. Fogjuk össze egyházi berendezkedésünk különböző fokozatain a rendelkezésre álló erkölcsi és anyagi erőket, egyesítve azokat egy-egy kitűzött feladat megoldására. Csak akkor kezdjünk másba, csak akkor fogjunk újba, ha az erőelvonás a régi vállalkozást nem veszélyezteti, és az új keresztülvitele nem fekszik túl a lehetőség határain. Az erők koncentrálására gondolok azonban abban az értelemben is, hogy ne aprózzuk el a segítséget. Segítsünk kevesebb emberen, de segítsünk alaposan, úgyhogy megérezzék a segítséget. A szeretetmunka nagy apostola, Bodelschwingh, ezt a szabályt így állította fel: „Segíts úgy, hogy az illető önmagán tudjon segíteni". I)e a tervszerűség és az erőkoncentráció mitsem ér, ha hiányzik a segítésből a lélek. Ha a szeretetmunka rugója nem a szeretet, nincs, nem is lehet azon áldás. Az odavetett pengő kevesebbet segít, mint a jó szívvel adott fillér. Abból, amit az egyház tesz, vagy amit az egyház nevében tesz bárki, fokozott mértékben kell kisugároznia a szeretetnek. Ebből következik, hogy a szociális segítés lehetősége ott is megvan, ahol a kéz ugyan lires, de telve a szív együttérző szeretettel. Nagy megsegítő hatalom a szeretetben összedobbanó szívek szolidaritása. Ebben a tekintetben mi, magyar evangélikusok, előljárunk ebben a hazában. Az összetartás olyan mértékben jut körünkben kifejezésre, hogy példakép emlegetik mások. Ebben látom én a legfőbb garanciáját annak, hogy egyházunk szeretetmunkája még nagy eredményeket tartogat. Ezt az értékünket féltve őrizzük és mentsük át a közönynek és egymást eltiporni, egymáson keresztül érvényesiilniakarásnak ezen a világán! Ez az együttérzés nemcsak azáltal juthat kifejezésre, hogy egymást anyagilag segítjük, nem is csupán azáltal, hogy igyekszünk egymás jogos törekvéseinek a sikerét biztosítani! Sokszor egy jó tanács, egy bátorító szó, egy megértő tekintet, egy meleg kézszorítás mindennél többetérő, hathatósabb segítség. * Segítsünk tehát lélekkel — a lélekért! Ez az egyház szeretetmunkájának a végső célja. A nyomor enyhítése, a közegészségi állapotok javítása, bizonyos életnívó biztosítása, gondoszlatás, az emberiség földi boldogítása közbeeső célok csupán. Az a szeretetmunka, amely a nyomor enyhítését nem tekinti célnak, igazi célját: a lélekmentést, el nem éri. Viszont az, amely a nyomor enyhítését végső céljának tekinti az egyház isteni elhivatásával kerül ellentétbe. Jobb ennél, ha az ilyen munka egyáltalán meg sem indul. Ha ugyanis az egyház szeretetmunkájának csak a nyomor enyhítése, a földi jólét és boldogság biztosítása lenne a célja, olyasmire vállalkoznék, amit ebben az irányban jól beszervezett állami intézmények és társadalmi egyesületek nagyobb anyagi erővel nálánál talán jobban oldhatnak meg. Akkor az egyház nem követelhetne a maga szá-