Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1928. november 16

5 és egyháztársadalom egyaránt megérti, hogy a szeretetmunka kötelezése őt is illeti, neki 1. is szól. * Ez pedig megnyugtatás és ígéret arra nézve, hogy bár csekély anyagi erővel, még eredményesebben folytathatjuk a harcot a jövőben is a folyton növekvő szociális nyomorral szemben a haladó korral boldogtalanabbá vált emberiség boldogításáért. A szeretetmunka eddig említett ágaiban intézményeink és akcióink kereteinek folytonos tágítása és a munka elmélyítése parancsoló szükségesség. Ismételten utalok arra à már gyámintézeti elnöki minőségemben is hangoztatott gondolatomra, hogy a Gyámintézetnek erre a térre is ki kellene terjesztenie munkáját, amitől annál több áldást remélhetnénk, mivel jelenlegi munkaprogram mjának keretei között is a legelismerésreméltóbb buzgósággal és a legjobb eredménnyel működik. Itt tartom továbbá megemlítendőnek azt a gondolatomat, hogy a jótékony alapítványainknak az általános pénzügyi helyzettel kapcsolatban előállt leromlása folytán történt elértéktelenedése által bekövetkezett sajnálatos helyzeten olymódon kellene segítenünk, hogy felvegyük legközelebbi pénzügyi programmunkba azoknak eredeti értékükre való fokozatos kiegészítését, ami által nemcsak az általuk szolgált célt támogatnánk, de egyben fenntartani segítenők az alapítók emlékezetét is. Ámde vannak olyan munkaágak is a szeretettevékenység körében, amelyek nálunk vagy még, vagy már egyáltalán nem műveltetnek. Első fájdalmas megállapításom a hiányok megjelölésénél az, hogy nincsen evangélikus kórházunk. Tudom, hogy a mai gazdasági helyzetben és az orvostudomány mai fejlettsége mellett, amikor egy a kor követelményeinek megfelelő kórház létesítése, felszerelése és fenntartása mérhetetlen öszszegeket igényel, a lehetőség határain kívül fekvő gondolat —legalább is belátható időn belül egy evangélikus kórház alapítása. Azonban nézetem szerint a lehetőség határain belül mozgunk, ha arra törekszünk, hogy, ahol ennek szüksége fennforog, egyházközségeink, szeretetintézményeink egy-egy lelkes orvos munkateljesítményének részbeni lekötésével létesítsenek ambulanciát, esetleg részesítsék orvosi segélyben a házhoz, ágyhoz kötött vagyontalan betegeket is. E téren önmagától adódik munkakör a diakonisszák szá mára. Jogos reménységgel várunk ezen a munkamezőn sokat a győri diakonisszaháztól is. Szociális alkotásnak szánva a budapesti hoszpic is, amelynek létesítése, bizonyos kapcsolatban a Luther-Otthonnal, bár egyelőre szerény és szűk keretek között, ha a lakások felmondhatok lesznek, a közeljövőben lehetségesnek ígérkezik. Szociális alkotássá válhatnék a hoszpic két szempontból. Elsősorban, mert olcsó lakást és ellátást nyújtana vidékről hosszabb-rövidebb tartózkodásra a fővárosba jövő hittestvéreknek, főkép egyházi funkcionáriusainknak, másodsorban pedig azáltal, hogy az elért tiszta jövedelem szeretetmunkánk céljait szolgálhatná. Erősen érezzük a hiányát egy olyan intézménynek, amely magukra maradt, különösen öreg híveink számára otthonul szolgálhatna. És itt nemcsak elhagyott szegények jönnek számításba, hanem olyanok is, akiknek talán van némi megélhetésrevalójuk, de csak szűkösen, és azonfelül nélkülözni kénytelenek a családi kör melegét. A német Feierabendhaus lebeg a szemem előtt, amelyben magános hittestvérek életestéjét a testvérszeretet és közös áhitat fénye, melege sugározza be, mint az esti fény az alkonyodó tájat. Meggyőződésem, hogy egy ilyen középosztálybeli, nem teljesen anyagi erők híján szűkölködő egyének számára létesítendő Feierabendhaus fenn tudná tartani magát. Csak felvetem a gondolatot, vájjon nem kísérelhetné-e meg a nyugdíjintézet közelebbi hozzátartozók nélkül maradt nyugalmazott lelkészek, lelkészözvegyek, esetleg éltesebb árvák részére egyelőre kisebbméretű otthon létesítését, amelyben ellátási díj helyett ellátást élveznének az igényjogosultak. Ilyen módon mintegy a közös háztartás előnyeit élvezhetnék az erre igényttartók. Egészséges helyen, esetleg valamelyik kisebb fürdőhelyen, egyegy ilyen intézmény valóságos áldás lehetne. Ebből sarjadhatna ki, vagy ennek analógiájára létesülhetne azután más foglalkozási ágbeli intelligenciához tartozó híveink számára is hasonló otthon. Speciális szegényotthonok létesítése is fontos és sürgős feladat. Nem tudok elképzelni olyan evangélikus egyházközséget, amelyben egy-két elhagyott szegény számára nem lehetne otthont fenntartani. A kis Hollandiában tucatszámra találkozunk kisebbméretű árva- és szegényházakkal, amelyeket vallási közösségek tartanak fenn. Ugyanerre az érzésre lenne alapítandó általában azoknak a gyülekezeti szegényeknek segítőakciója is, akik családi körülményeik miatt otthonba nem vonulhatnak. Van gyülekezetünk, amelyben a szegény, munkaképtelen családokat felváltva látják el jobb helyzetben lévő hívek élelemmel, fűtőanyaggal és használt ruhával. Lehetetlen említetieniil hagynom az öngyilkosok gondozásbavételének ügyét, amely, tekintettel arra a körülményre, hogy az öngyilkosságok legnagyobb százaléka a szociális nyomorban gyökerezik, éppen ebbe a programmba tartozik. Meg kell találnunk a módját a mentőakciónak, mert e részben az egyháznak elvitathatatlan kötelességei vannak. Ez eminens értelemben vett test- és lélekmentés együtt. 2