Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1927. október 27

III. A szeretetben rejlő alkotóerőnél nem kisebb jelentőségű annak a meglévő jog- és birtokállomány megtartására és gyarapítására képesítő ereje. Ha a hit igyekszik megőrizni a Krisztus által való megváltás erejét, akkor a szeretet viszont igyekszik megőrizni saját szellemi alkotásait és kiterjeszteni azok áldásait. Itt ismét a Lutheránus Világgyűlést kell példaképül állítanom a közgyűlés elé. Az egyesülésben mindig erő van, ha azt szeretet hozza létre és hatja át. Erő, amelyben nemcsak az egész, de minden egyes rész is részes. A Lutheránus Világszövetség jóformán még csak terv, még csak a kezdet kezdetén vagyunk ennek kiépítésében és máris érzi a világ lutheranizmusának egésze, valamint annak minden egyes része, tehát mi is érezzük a szeretet jegyében létrejött e testvéri összefogás áldásait ! A világ lutheranizmusa mennyivel nagyobb súllyal és erővel bocsáthatja harcba a lutheri világnézetet korunk nagy átfogó keresztyén világmozgalmaiban, valamint az evangéliumellenes tanokkal, illetve irányzatokkal szemben, és mennyire megnöveli az egyes országok lutheránus egyházaiban, valamint azok tagjaiban is az öntudatot, erősíti a hitet és fokozza a bizodalmat annak meggondolása, hogy 80 millió lélek vele — hogy úgy fejezzem ki magamat — egy lelki plattformon áll, hisz, munkál és imádkozik. S mint növeli ez a tény kifelé is, állammal és más egyházakkal szemben is, még a legkisebb lutheránus nemzeti egyház súlyát, tekintélyét és megbecsülését is ! Milyen üdvös lenne, ha egyházunk minden közülete alkotmányos berendezkedésünk minden fokozatán fokozottabb mértékben ébredne tudatára annak, hogy az erőknek a szeretet szellemében való egyesítése fokozza az egész, de a részek erejét is. Ily módon kétségkívül eredményesebb lenne a mi speciális jog- és birtokállományunk megtartására és gyarapítására irányuló minden törekvésünk is. Az erők koncentrálása érdekében különösen óhajtandónak tartanám, hogy az egyházkerületek az egyetemes egyházban ne vetélytárs számba menő közületet lássanak, hanem a négy kerület egyesített ereje reprezentánsának tekintsék azt. Kifejezetten megállapítani kívánom, hogy távol áll tőlem a kerületek jogait csorbító, kötelességeiket átvállaló centralizációra való törekvés. Csak azt akarnám, hogy egyetemes érdekű, elvi és gyakorlati kérdésekben egymásnak sokszor lényegében ellenmondó állásfoglalások elkerültessenek és egyértelmű állásfoglalás biztosíttassék az eg}^etemes egyház útján. Ha, mint alig 500.000 lelket számláló közösségnek, nem egységes a fellépésünk, a megnyilatkozásunk kifelé, gyengül a szavunk ereje, foglaltassék abban akár kérés, akár tiltakozás, célozza az jogés birtokállományunk akár megtartását, akár gyarapítását. Ezért tartom kötelességemnek, midőn az erőknek a szeretet jegyében való egyesítéséről szólok, kiemelni a kerületek részéről egyházunk egyik legrégibb intézményének, az Eperjesről Miskolcra menekült jogakadémiának, az utókor számára való átmentése érdekében elfoglalt egyöntetű állásfoglalásnak nagy jelentőségét. Remélem, hogy egyházunk ezen egyöntetű állásfoglalása meg fogja győzni a kormányt arról, hogy az evangélikus jogakadémia munkája, melynek tanári kara eléggé el nem ismerhető, magas színvonalon álló nemzetépítő, tudományos irodalmi munkát is fejt ki, mint értékes láncszem, bekapcsolható a miniszter nagyszabású kultúrprogrammjába. Az erők szeretet jegyében való egyesítésének gondolatkörébe szorosan belekapcsolódik az egyház és állam egymáshoz való viszonyának kérdése, amely áldásosán meggyőződésem szerint ugyancsak kizárólag a szeretet szellemében oldható meg. Ha ezt a viszonyt a szeretet lelke hatja át, akkor gyarapszik ugyanis mindkettő erőben és válik képessé értékek megtartására, alkotások létesítésére. Az igazsággal jutnék ellentétbe, ha meg nem állapítanám és el nem ismerném, hogy az állam részéről sok nagy horderejű kérdésben teljes megértésre találunk és hogy bírjuk — ha nem is oly mértékben, mint ahogyan arra szükségünk és meggyőződésünk szerint jogunk is lenne — a kormánynak anyagiakban való támogatását is. Viszont, hogy csak a felsőházi törvényben egyházunkat a múlttal szemben ért mellőzésre és a jogakadémia említettem kérdésére utaljak, sajnálattal kell rámutatnom az egyházunk közvéleményében megnyilatkozó azon felfogásra hogy mégsem nyilvánul meg az egész vonalon egyházunkkal szemben a méltánylásnak azon mértéke, amelyet meggyőződésünk szerint egyházunk nemzeti és kultúrszolgálatai és hivatása alapján kiérdemelt és így joggal el is várhat. Egyházunk autonóm jogainak, valamint erkölcs és törvény alapján nyugvó igényeinek az elbírálásánál — úgy véljük — ezen két szempont kell, hogy irányadó legyen. Aminthogy a múltban egyházunk anyagiakban és erkölcsiekben való gyarapodását jelentette a nemzeti kultúrának és a nemzetnek minden egyéb vonatkozásban is, azonképen anyagi és erkölcsi értékeink megtartása és gyarapítása is gazdagodást jelent ezen javakban az államra nézve is. Erős protestantizmus erős nemzetet jelentett az eddigi századok folyamán és jelent ma is ! Ebből a szemszögből kell minden illetékes tényezőnek elbírálnia az 1848. XX. t.-c. egész kérdéskomplexumát és azzal kapcsolatos törekvéseinket is. Természetes, hogy a keresztyénség egyetemes érdekeinek a szempontja hasonló szellemű viszonyt követel a hazai egyházak között is, aminek meggondolása és gyakorlati megvalósítása mindeniknek a javát külön-külön is munkálná.