Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1925. október 22

6 1. fokozatos végrehajtása terén. Ugyanakkor azonban mély sajnálattal kell rámutatnom azon sérelemre, amelyet egyházunk szempontjából a felsőházról szóló törvényjavaslat jelent. A törvényjavaslatnak egyházunkat közvetlenül érdeklő és így az egyházi közvéleményben érthető megdöbbenést keltett intézkedése ugyanis nemhogy fejlődést nem jelent a főrendiházról szóló 1885. évi VII. t.-c. egyházunk képviseletét szabályozó részével szemben, hanem ellenkezőleg .az egyenjogúsításnak e téren is joggal elvárt teljes kiépítése helyett visszafejlesztési törekvést tartalmaz. Ha a törvényjavaslat szellemét vizsgáljuk, látjuk, hogy mindazok, kik viselt méltóság vagy hivatal alapján tagjai voltak a főrendiháznak, tagjaivá válnak a felsőháznak is, kivételt e tekintetben éppen csak a mi egyházunk képez, mivel a javaslat kihagyja a felsőházból egy oly püspökünket és kerületi felügyelőnket, akik tagjai voltak a főrendiháznak és akik jelenleg is ugyanazon méltóságot ugyanazon jogkörrel, legfeljebb kisebb létszámú hívek felett töltik be. Az pedig kétségtelen, hogy az egyházi méltóságok felsőházi tagságának alapja nem a joghatóságuk alá tartozó hívek kisebb vagy nagyobb létszáma, hanem maga az egyházi méltóság, illetve az a kulturális, valamint nemzeti erő és érték, amit e méltóságok és azon egyház egyeteme képviselnek, amelynek dignitárusai. Bízva azon rendíthetetlen erőben, amit az elmondottakban rejlő megdönthetetlen igazság jelent, és bízva a magas kormány megértő jóindulatában, amelyben kételkednünk egy percig sem szabad, nem adhatom fel a reményt, hogy az egyetemes gyűlésből felterjesztendő ezirányú újabb előterjesztésünk meghallgatásra fog találni. Áttérve az egyháznak az állammal szemben fennálló törvényes intézkedéseken alapuló, tehát jogos anyagi igényei kérdésére, el kell ismernünk, hogy a kultuszkormány az állam financiális teljesítőképességéhez mérten e téren ügyeink iránt jóindulatú megértést tanúsít. Fényes bizonyságát szolgáltatta ennek azzal a hálára kötelező intézkedésével, amellyel egyházunkat abba a helyzetbe juttatta, hogy nyugdíjasainak özvegyeinek és árváinak sanyarú helyzetén enyhíthessen. A különböző címeken élvezett, egyházunk jogos igényeit a béke éveiben sem kielégített államsegélyek tényleges értéke ugyan még ma is a békebelinek csak bizonyos, még pedig aránylag elég kis százalékát teszi ki, — holott az állam közigazgatási kiadásainak tételei az egész vonalon már mintegy 50—60 százalék valorizációt mutatnak fel — az államnak fent vázolt* jóakaratú megértése alapján mégis bízó reménnyel kell néznünk azon szebb és boldogabb jövő elé, midőn államsegélyünk ügye az ország pénzügyi helyzetének fokozatos javulásával egyházunk múltjához méltó és jelenéhez elengedhetetlenül megkívánható módon fog rendeztetni. Bistató jelenség e téren a lelkészeink által élvezett rendkívüli segélynek a lefolyt közigazgatási évben történt felemelése, a kongruának 100 százalékos valorizálása, a lelkészek családi pótlékának havi 10 aranykoronában történt legutóbbi megállapítása, amelynek kiutalása is remélhetőleg mielőbb meg fog történni, a tanárok és tanítók után kivetett, tanügyünket úgyszólván mármár katasztrófával fenyegetett nyugdíjjárulékok kérdésének eddigi méltányos kezelése, valamint az iskolafenntartók személyi hozzájárulásának csökkentése. Fájó sebet jelent azonban a lelkészi korpótlék még mindig rendezetlen kérdése. Ha az állam a korpótlékrendszert nem kívánja újból életre hívni, térjen át esetleg más megoldási módra, mint amilyen pl. a minimális fizetésből kiinduló, fokozatonként emelkedő fizetésrendszer, de nyugtassa meg, még pedig minél előbb az egyház közvéleményét, mely különös nyugtalansággal várja egyéb jogos igényei közt különösen ennek a kérdésnek rendezését. Különösen tarthatatlan a helyzet az államnak iskoláink dologi kiadásaihoz való hozzájárulása tekintetében, mivel az még ma is a békebeli összegnek csak számszerűleg, de nem értékileg megfelelő papírkoronában jut kifejezésre. i Az államsegélyről szólva, nem tartom időszerűtlennek a közvélemény — természetesen csak az egyházunk körén kívül esőt értem ezalatt — helyes kialakulása szempontjából kifejezetten is hangsúlyozni, hogy az államsegélyhez való ragaszkodás és annak szüntelen sürgetése nem jelenti azt, mintha anyagiakban csak az államra akarnánk építeni és mindent csak az államtól várnánk. De törvényen alapuló jogainkat, nevezetesen az 1848. XX. t.-c. érvényesítését, hangsúlyoznunk és sürgetnünk kell, hacsak nem akarjuk, hogy egyházunk abba a helyzetbe jusson, hogy történelmi feladatát és ebből folyó kötelességeit becsülettel teljesíteni ne tudja, mert a hagyományos lutheránus áldozatkészség és az úgyis eléggé terhes egyházi adózás húrjait túlfeszítenünk, különösen a mai viszonyok között, nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad. Kétségtelen azonban, hogy rendeznünk kell az egyházi adózás kérdését, is, amit nem úgy értek, hogy az adókat emeljük, vagy újakat hozzunk be, hanem hogy juttassunk a meglévőkből az egész vonalon felsőbb közigazgatási célokra is, mert, amint a jelek azt — sajnos — mutatják, e címen fundált vagyonra az állam részéről, legalább egyelőre, nem igen számíthatunk. Közegyházunk általában, de különösen magasabb fórumaink azonban nemcsak anyagi alátámasztásra szorulnak, hanem alapjait a változott viszonyok következtében előállott újszerű helyzetben korszerű reformokkal egyéb vonatkozásokban is biztosítani kell. A külföldi testvéregyházak már csaknem mindenütt tartottak az összeomlás óta alkotmányozó zsinatot és megteremtették új egyházi alkotmányukat. Nálunk a kérdés, sajnos, még nincs eléggé előkészítve és a helyzet sem elég kiforrott talán — erre enged legalább következtetni a közhangulat egységes megnyilatkozásának hiánya — ahhoz, hogy a zsinat azonnal meg-