Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1924. október 16

4 1. oktatóinknak még a létminimumot sem biztosító illetményei legutóbb az állam részéről még tetemesen le is szállíttattak, nem is szólva arról, hogy újabb állások szervezését az állam teljesen beszüntette. ínséges helyzetről szólva, első helyen nyugdíjas lelkészeink és özvegyeink sanyarú helyzetéről kellett volna beszélnem. E téren valamit tenni egyházunknak eminens kötelessége és érdeke. Az állam mélyreható támogatását ez ügyben sem nélkülözhetjük. Kifejezetten hangsúlyoznom kell azonban, hogy e kérdésnek rendezése egyházunknak nemcsak volt lelkészeivel szemben elsőrangú erkölcsi kötelessége, de érdeke is a jelen és a jövő szempontjából egyaránt. A mai nyugdíj mellett ugyanis élemedettkorú lelkészeink nem tudnak nyugdíjba menni, ami természetszerűleg bénítólag hat sok egyházközségünk egész életére, fejlődésére. Jóllehet a szociális nyomor egyházunknak hivatalos funkcionáriusaival szemben is éppen elég gondot okoz, mégsem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy az egyháznak szélesebb körökkel szemben is vannak e téren kötelezettségei. Be kell vallanunk, hogy az egyház kötelezettségeinek szociális oldala eddigelé nem részesült kellő méltánylásban. Azt hiszem, munkánk e részének fokozottabb figyelemre méltatása ma, amikor ez a kérdés tolult minden kérdések homlokterébe, önmagától adódik, és e téren tennie kell az egyháznak minden fokozatán, hogy úgy fejezzem ki magamat : többet, mint amennyit tenni képes. Nagyon üdvösnek tartanám, ha e szempontok szem előtt tartásával egyetemes gyámintézetünk alapszabályszerűleg szélesebb alapokon építené ki szervezetét, s így a mainál szélesebb körben lehetne a hivatalos egyháznak eléggé meg nem hálálható módon segítségére. Szociális munkára nemcsak a krisztusi könyörületesség kötelezi el az egyházat, de az a tapasztalat is, hogy az anyagi nyomorral szorosan összefügg az erkölcsi nyomor és az a zavaros helyzet is, amely vallási és egyházi tekintetben lábrakapott a világon mind az egyházon belül, mind pedig egyházközi vonatkozásban. E tekintetben hazánk is elég szomorú képet mutat. Itt is nagy rombolást vitt véghez e téreken a korszellem. A nyugaton azonban — nem is szólva a keletről — még szomorúbb a kép. Minthogy pedig, eltekintve a közelmúltban hozzánk keletről behatolt, de nálunk remélhetőleg végkép elintézett bolsevista veszedelemtől, számunkra minden mozgalom és szellemi áramlat bölcsője kétségtelenül nyugaton ring, és, miután a magyar annyira fogékony minden iránt, ami idegen, attól tartok, hogy nálunk e tekintetben a legrosszabb még hátra van, miért is szükségesnek vélem, hogy a jövendő kilátásaival tisztában legyünk és felkészüljünk arra az esetre, ha a korszellem minden túlzása hozzánk is elhatna. A háború nyomában fakadt laza erkölcsi felfogással és élettel azonban karöltve jár a hit dolgaiban való eltévelyedés is. Itt nemcsak a kifejezetten vallásellenes, bűnös irányzatokra gondolok, de az európai kontinens több országában az egyházon belül lábrakapott azon különböző theologiai irányzatokra is, amelyek liberális gyűjtőnév alatt viaskodnak az evangéliumi pozitivizmussal és amelyek a radikálizmussal vállvetve bontogatják az egyház bástyáit. Sajnos, ugyanezt eredményezi nálunk a különböző szekták képviselte rajongás is. Az egyénnel való intenzívebb foglalkozás mellett a szekták terjedésének okát abban is látom, hogy jóvalutájú külföldi segítséggel módjukban áll sokat tenni a szociális nyomor enyhítése körül. Ezáltal is híveket szereznek maguknak, ami egyébként annál is könnyebb számukra, mivel a hirdetett sokféle tan olyan fogalomzavart idéz elő, hogy abban még a szakértőnek is nehéz magát kiismernie, mennyivel inkább tévelyedhetnek tehát el egyes naiv lelkek. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a szekták leginkább nagyobb gyülekezeteinkben terjednek. El kell készülnünk arra, hogy a helyzet e téren még inkább rosszabbodni fog. Az előkészülés alatt a szociális nyomor elleni küzdelem kimélyítését, valamint minden tekintetben egységes frontnak megteremtését értem. Ha ugyanis kis táborunkat még a visszavonás, vagy, ami még rosszabb lenne, a tan is megosztaná, menthetetlenül el lennénk veszve. Hiszem és remélem azonban, hogy a lelkészek fokozott szociális és missziós irányú munkáján hajótörést szenvednek a szekták további kísérletei. A szekták elleni fokozott lelkipásztori tevékenységet annál is inkább elvárhatjuk az e tekintetben elsősorban illetékes lelkészektől, mert leginkább veszélyeztetett egyházközségeinkben működő lelkészeinket a megélhetés anyagi gondjai sem akadályozzák lelkészi hivatásuk minden tisztének teljes odaadással való végzésében. A szórványokban élő hívek intenzívebb gondozásbavétele, eltekintve egyéb szempontoktól, már csak a fentiekben vázoltakra való tekintettel is eminens kötelessége az egyháznak. Nem mulaszthatom el, hogy e kérdéssel kapcsolatban ne mutassak rá Kapi püspök úrnak közismert nagyszabású belnfissziói programmjára, mely valósággal korszakos alkotásnak mondható és mint ilyen, érdemes az Egyet, közgyűlés köszönettel párosult elismerésére. A belmissziónak minél szélesebb körben való lelkiismeretes gyakorlása, az egyes lelkekkel való minél behatóbb foglalkozás szempontjából kiválóan fontos szerep jut a LutherSzövetségnek. Ezért láttuk célszerűnek az állami hozzájárulással megszervezett új állásban működő, második egyetemes misszionáriusnak a Luther-Szövetség részére történt átengedését. Ugyanez a szempont vezette az egyetemes egyházat akkor, amikor,a hamburgi kivándorlócsarnokokba ez év nyarán az ev.^kivándorlók lelkigondozásának megszervezésére kiküldötte Kuthy Dezső, lelkész, egyetemes misszionárius, urat, aki ezen sok tudást és tapintatot igénylő munkakört a nála megszokott, de éppen azért eléggé nem dicsérhető, példás lelke\