Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1923. október 25

7 hazánk boldogságának conditio ôine qua non-ja a magyarság yallási egysége, miért hogy 3—4. a vallásilag egységes magyar nemzet nem tudta volt megakadályozni a mohii pusztulást és a mohácsi katasztrófát ? És ugyan miért kellett a XVI. század végén újra kialakult vallási egységet megbontani az ellenreformációval ? Vájjon, ha ez a világégés itt Európa szívében egy hatalmas,- egységes protestáns magyar nemzetet talál vala, megeshetett volna-e rajtunk a földaraboltatásnak ez a gyalázata? Avagy a róm. kath. vallás nemzetvédő, államfenntartó erejét csakugyan nem lehet másképen igazolni, mint nemzetünk és irodalmunk történetének teljes átírásával, megcáfolhatatlan történeti tények letagadásával, nemzeti szabadsághőseinknek lázadókká, hazaárulókká bélyegzésével ? És hát csonka hazánk területi épségének visszaállítása, sőt talán az erre irányuló reménység is a szentszék által támogatott római egyház privilégiuma volna? ... Mi ezekre a .kérdésekre lehető higgadtsággal' adjunk félre nem érthető, határozott választ. Egy pillanatig sem szabad föltennünk, hogy azokkal a türelmetlen, tapintatlan és tévedésektől duzzadó nyilatkozatokkal a magyar római kathoiikusok igazi értelmisége egyetért. Mi tudjuk, hogy ez az értelmiség válságos időkben mindig ott volt és ott lesz található a nemzeti és lelkiismereti szabadságért küzdő protestánsok táborában. És mi sokkal jobb véleménnyel vagyunk a magyar római katholikus intelligencia felől, mint az az előkelő idegen, aki őt azonnal a vallási közöny martalékának hajlandó tekinteni, mihelyt egy protestáns pásztor imádságát vagy beszédét meghallgatta... A türelmetlenséget fegyverezzük le elfogyhatatlan türelemmel, a tévedéseket pedig igazítsuk meg tapintatos gyöngédséggel. Hiszen tévedni emberi dolog ; elvégre nemcsak mi tévedhetünk és Augustinus mondása bizonyára minket is kötelez : irtsuk a tévedéseket, legyünk kíméletesek a tévedőkkel szemben... Én örvendek annak, hogy a magyar róm. kath. egyház kebelében egy idő óta valami nagyszabású ébredés jelei mutatkoznak. Örvendek és a protestantizmus szellemi diadalát látom abban, hogy róm. kath. testvéreink magukévá tették a mi régi, kipróbált fegyvereinket: az igehirdetést, a sajtót, az iskolákat és védekeznek és támadnak azokkal. Fegyvertelenül azért mi sem maradunk: „hoz eleget az ellenség, majd elvesszük tőle!" Ám a vallásos elvek és meggyőződések leghevesebb harcában se feledjük, hogy egy haza gyermekei, egy nemzet fiai, egy Krisztus megváltottai vagyunk, akiknek igazában nem volna szabad egymással másban viaskodnunk, mint abban : ki tud nagyobb, önzetlenebb, tökéletesebb áldozatot hozni az ő atyjafiaiért? (1. Ján. 3, 16.) Ami már a két protestáns egyház egymáshoz való viszonyát illeti, az a meggyőződésem — és ez fogja vezetni minden lépésemet — hogy miközöttünk igazán nincs semmi akadálya a legteljesebb lelki harmóniának. Eszembe jut, hogy ifjú theológus koromban nagy vitát rendeztünk volt eme kérdés fölött: Kívánatos-e a két prot. egyház egyesítése hazánkban úgy, amint az Németországban -történt? Reám a nemleges oldal vitatását bízták a barátaim és én teljes meggyőződéssel vitattam, hogy a két prot. egyház egyesítése nem kívánatos. Ma is ezt vallom. Mert a két protestáns egyház által kitermelt és forgalomba hozott sajátos értékeknek a szépsége csak •elszíntelednék, gazdagsága csak megszegényednék a. mesterséges, külső egyesítés által. Míg így, békében jó testvérek, harcban hűséges fegyvertársak, két fronton kettőzött erővel építhetjük Sión unkát, szolgálhatjuk hazánkat s verhetjük vissza hazánk és az evangéliumi tiszta hit bárhonnan támadó ellenségeit. A minap Sárospatakon tartott országos-református lelkészi konferencián azt mondotta egyik jelesünk, hogy „a mi lutheránus testvéreink talán sehol másutt nem annyira kálvinisták, mint Magyarországon". Ez az eredeti megállapítás annyiban mindenesetre találó, hogy mi, reformátusok és evangélikusok, igen-igen közel állunk egymáshoz. Viszont sze retnék igazságot szolgáltatni az én kedves lutheránus testvéreimnek, mikor megkockáztatomazt a véleményt, hogy az úgynevezett kálvinista vastagnyakúságot mi tulajdonképen a lutheránusoktól sajátítottuk ki, mert igazában ez inkább őket jellemző tulajdonság. Értem alatta nem azt a hajthatatlan magatartást, mely valamikor a reformáció másik táborában fölfedezett más szellemmel való minden közösséget ridegen visszautasított; hanem azt az ingathatatlan jellemszilárdságot, meg nem félemlíthető akaraterőt, mely Luther ajkaira az „itt állok, másként nem tehetek" fölséges nyilatkozatát adta. Ha ebben a jellemszilárdságban, ennek az akaraterőnek a megmutatásában s a Krisztus lelki szolgálatában egyek tudunk és akarunk lenni: a pokol kapui sem vesznek rajtunk diadalmat (Mt. 16, 18.) . . . De nem szeretnék visszaélni a főtiszteletű egyetemes közgyűlés megtisztelő figyelmével. Azt az egyet kérem még csupán, hogy közös célra irányuló munkámban méltóztassék megajándékozni teljes bizalmával. Büszke vagyok rá, hogy — úgy érzem — jogom van kérni ezt a bizalmat. Boldog leszek, ha arra magamat érdemessé is tudom tenni. Az egyet, közgyűlés ezen üdvözlést köszönettel tudomásul veszi és azt egész terjedelmében a jegyzőkönyvbe felvéteti. 4. (Sz.) Ezután Kapi Béla püspök jelentkezik szólásra és az elnöki megnyitó kapcsán ékes szavakban emlékszik meg báró Prónay Dezső örökös tiszteletbeli egyetemes felügyelő érdemeiről annak 75-ik születési évfordulója alkalmából,