Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1923. október 25

5 iskolafenntartást, ahol arra a legégetőbb szükség volna. Reméljük, hogy egyrészt az eddigi 1. sérelmes esetek orvoslást nyernek, másrészt pedig a jövőben hasonló sérelmek nem követtetnek el. Sajnálattal nélkülözzük az államhatalom mérséklő befolyását a hazánkban megdöbbentő módon terjedő antiprotestáns irányzattal szemben, amely pedig nagy veszedelmet jelent. Az egyházak közötti béke megbontása s az ennek következményekép kísértő kultúrharc végromlásba döntené ezt az országot. Az csak természetes, hogy az egyházak kötelessége elsősorban a saját hitük ápolása. Mi is öntudatos, buzgó evangélikusokat akarunk nevelni, „akiknek evangéliumi hite egyetlen, legdrágább kincse, mert csak az, aki a maga hitét szereti, tudja a másokét is meggyőződésünk szerint igazán megbecsülni. Aki ez ellen vét, vétkezik hazája és a saját egyháza ellen, bűnös és felelős Isten és emberek előtt azért, hogy késik a hit és a hitből sarjadt keresztyén világnézet diadala ezen a világon. El kell ismernünk, hogy az egyházunkat sértő és a felekezetek közötti békét veszélyeztető egyes ' kérdések kiküszöbölése körül tapasztaltunk a római katholikus egyház hazai vezetőinek részéről némi készséget, de annak hatását sajnos lerontják az olyan nagy nyilvánosság előtt elhangzó kijelentések, aminőkben a minap lefolyt római katholikus nagygyűlés bővelkedett. Ha ott „sajnálatos vegyüléknek" mondják keresztyén istentiszteletek nemzeti ünnepélyek alkalmából tartani szokott egymásutánját, nem csoda, ha akadnak olyanok, akik olyan kijelentésekkel vélnek a magyar kultúra és nemzet ügyének szolgálni, mint amilyenek: „A protestáns kultúra egykében, emellett nagyhangú frázisokban, önadminisztrálásban és a magyarság élére törtetésben merül ki". Nem lehet itt célom e képtelenebbnél képtelenebb állításokat cáfolni. De szükségtelen is, hiszen azoknak írója bizonnyal ugyanúgy tudja, mint mi, hogy az egykés Franciaország nem protestáns, hogy a nagy magyar protestáns kultúrgócpontok — nem is szólva a nyugati és északi protestáns államok fölényes kultúrájáról — nem nagyhangú frázisokból épültek, hogy az úgynevezett „önadminisztrálás", más néven autonómia, szent előjog, százados vívmány, amit ők épen most szeretnének elérni Autonómiánk említése rávezet a legégetőbb és legsürgősebb megoldást követelő kérdésre, a zsinatra. Az új idők új viszonyokat hoztak, és az új viszonyok új berendezkedést tesznek elodázhatatlanul szükségessé. A lutheránus világban mindenütt alkotmányozó zsinatról és azzal kapcsolatban gyökeres alkotmányreformról hallunk. Nem bocsátkozhatom itt e kérdés részletes fejtegetésébe, csak a közismert, a kerületek mindenike által is megállapított tényt hangsúlyozom, hogy a zsinat összehívása nem tűr halasztást nálunk sem, helyesebben nálunk épen nem. Ámde a zsinattartás óriási, erőnket messze felülmúló költséggel járna. Annál nagyobb örömmel és hálával üdvözlöm D. Szeberényi Lajos Zsigmond főesperes úr Onagytiszteletűségének azon indítványát, hogy a zsinat Békéscsabán üljön össze, mely esetben az ottani egyházközség és annak hívei messzemenő anyagi áldozatokkal segítenének megteremteni a zsinattartás anyagi feltételeit. A kérdésnek ilyenképen való megoldását igen jónak Ítélem, mivel más módon, anyagi erők híján, a zsinat nem volna egybehívható, továbbá, mivel komoly, zavartalan tanácskozásra a csendes vidéki város a fővárosnál talán alkalmasabbnak is fog bizonyulni, végül pedig, mert remélem, hogy Békéscsaba példája más, vagyonos egyházközségeket is buzdítani fog arra, hogy ez esetben a zsinat dologi kiadásaihoz erejükhöz képest hozzájáruljanak. A zsinat által végrehajtandó alkotmányreformnak olyan kereteket kell teremtenie, amely keretek között egyházunk híveinek összeségében hatékonyabban ápolhatja a hitet. Hogy ezt minden fokozatán megtehesse, meg kell teremtenünk a szükséges anyagi bázist is. Ehelyütt e kérdéssel kapcsolatban csak egyetemes egyházunkról szólok, amelynek jelentős anyagi forrásai nincsenek, miért is nem zárkózhatunk el az elől, hogy az egyetemes egyház szükségleteinek esetleges adózási úton való fedezéséről gondoskodjunk. Ez a kérdés olyan eminens fontossággal bír és oly sürgős, hogy nézetem szerint annak zsinaton történendő végleges megoldását az egyetemes egyház be sem várhatja, hanem a mai közgyűlés megbízásából a pénzügyi bizottságnak kell keresnie, ha nem is végleges, de legalább is olyan átmeneti megoldást, amely az egyetemes egyházat a mai nehéz időkön át segíti. Nyugdíjasaink kétségbeejtő helyzetének javítása ugyancsak nem tűr halasztást. Az államnak is kötelessége e pontban a lehetőség határain is túlmenő segítséget nyújtani, de nem lehet és nem szabad csak az államra számítanunk, magunknak is késznek kell lennünk minden áldozatra. A segítés módozatainak megvitatása a közgyűlés feladatai közé tartozik. Különösen figyelmébe ajánlom a közgyűlésnek azt a felmerült dicséretreméltó eszmét, hogy mindenki, aki javadalmát természetben kapja, békebeli nyugdíjintézeti járulékát búzában fizesse be. Ugyanígy az egyházközségek is. Ennek keresztülvitele nagyban megkönnyítené a nyugdíjintézet és vele nyomorgó nyugdíjasaink helyzetét. Rá is szolgáltak erre derék nyugdíjasaink, akik egész életüket egyházunk szolgálatába állították. A hit harcának megrokkant bajnokait és azoknak hátramaradottait ellátni egyházunknak legelemibb kötelessége. A hitnek és magyarhoni evang. egyházunknak egy korban előrehaladott, de — hála a Gondviselésnek — testi és szellemi erejének teljességében levő, nagyérdemű bajno-