Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1923. március 22

6 4. javára és dicsőségére kell valóra váltania. A magyar haza testén idegen erőszak iilt zsákmányt s a róla letördelt (jarabokkal együtt és egyszerre estek áldozatul százados becses alkotórészei, híres-neves művelődés-tűzhelyei evangelikus egyházegyetemitnknek is. Azóta felhők takarják a m;igyar égbolt s egyházegyetemünk csillagzatát . . . „Odakünn még zavaros mámorban égnek az agy velők, még homályosak a szemek a gyűlölettől, még süketek a fülek az igazság szavára" (Nemz. Újs. 1923 jan. 26-iki sz.), a nemzet elrablott testén, evangelikus apáink elrablott drága alkotásain még csattog a gyűlölködő és hatalmaskodó erőszak ostora. Visszafojtott lélekzettel érezzük, hogyha valamikor, úgy ma kell nekünk valami láthatatlan erő, amely lebírhatatlan, legázolkatatlan védőpaizs gyanánt boruljon aggályoskodó lelkünkre. Viharjárásos időben közelebb simulnak egymáshoz a fészek madarai. Simuljunk össze, mi magyarok, mi magyarhoni evangélikusok is a Szabadító, Megváltó Jézus Krisztusban gyökerező szeretetben munkás hitben és reményben. Ez majd megacélozza lelkünket s karjainkat a zivatar lélekzetfojtó napjaiban abban a szilárd meggyőződésben, hogy a Krisztus igazsága a mi igazságunk és a krisztusi igazságszolgáltatás jutalomosztása végül is csak az ártatlanul szenvedőkre vár. Ez majd a tapasztalás erejével tölti el valónkat azzal a felmagasztosító tudattal, hogy egyház és társadalom akkor küzd igazán erőgyarapító módon a nemzet igazaiért, ha nem tér le a szeretetben, egyetértésben munkás hit gyakorlatáról. Simuljunk össze világiak és egyháziak, protestánsok és nem protestánsok ebben az elhátározásban s akkor bármily zavarosan dübörögjön is odakünn a világ vásárja, bármily új eszmeáramlatoknak nyisson is kaput a maga életútjain a ma annyira tévelygő emberiség: ám hazánk és egyházunk magasztos eszményi világán, Isten akaratából való örök rendeltetése és hivatása tudatán, feltámadása reménységén és azon a meggyőződésünkön, hogy hazát, egyházat, társadalmat a szeretetben munkás hittel szolgáljuk a legáldásosabban : csorbát nem üthet soha! Szolgálatra elhívott testvérem ! Bizonyságtételül hívott ma minket egybe az Úr, hogy lelkedben ily eszményekkel gazdagon, szívedben a mi erős várunk, Urunk Istenünk megsegítő kegyelmében bízva, bátran és boldogan foglalhatod el dicső emlékű őseidnek, fényes nevű elődeidnek a székét egyetemes egyházunk hivatott világi vezéreként. A minden áldások Ura Istene árassza ki gazdagon az ő kegyelmét a te egyetemes felügyelői működésedre. Lélekszerinti koronáztatásod utolsó sugára vetítse majdan reá a te lelkedre annak az égi koronának édes sugárfényét, amely igazolás és hű jutalom a nemesen megfutott földi pálya és a híven betöltött hivatás minden harcosának. Az Úr engedje, hogy amit az ő szent nevében elkezdettünk, azt az ő kegyelméből be is végezhessük, az ő nevének dicsőségére, anyaszentegyházunknak javára mostantól fogva mindvégiglen ! Ámen. A beszéd elhangzása után és az Úrvacsora felvétele után az újonnan megválasztott báró Radvánszky Albert egyet, felügyelő letette az egyet, felügyelői hivatalos esküt, mire a beiktató püspök őt törvényesen megválasztott és beiktatott egyet, egyházi és iskolai felügyelőnek nyilvánította. A Himnusz eléneklése után a gyűlés a terembe visszatérvén, dr. Zsigmondy Jenő elnöklő kerületi felügyelő a következő lelkes beszédet intézte az ekként ünnepélyesen beiktatott egyet, felügyelőhöz : Méltóságos Egyetemes Felügyelő Úr ! Amidőn Méltóságodat, mint a magyarhoni csonka egyetemes egyház majdnem teljes egyhangúsággal megválasztott egyházi és iskolai felügyelőjét, az istenházában letett hivatalos eskü után egyetemes felügyelői állásába való beiktatása alkalmából a legszívélyesebben üdvözölném, ez a feladat úgy tűnik fel előttem, hogy a pályafutása vége felé közeledő és leszállóban lévő nap köszönti a ragyogó pompájában felkelő napot azzal a hő kívánsággal, hogy támadjon nyomán pályafutása egész idején át minél több fény és minél gazdagabb élet. Méltóságos Egyetemes Felügyelő Úr ! Általánosan ismert igazság, hogy a mi egyházunk nem osztogathat méltóságokat. Ámde ez nem zárja ki azt, hogy egyházunk híveit kitüntetésekben ne részesítse. A legszebb és legnagyobb kitüntetésnek tekintem azt, ha egyházaink a legalsó foktól a legfelsőbbig bizalmukkal tisztelik meg azokat, akiket egy-egy vezető állásba emelnek, amivel egyúttal elismerésüknek, hálájuknak és köszönetüknek adnak kifejezést azzal szemben, akiről meggyőződtek, hogy az egyház ügyei iránt már a múltban nemcsak érdeklődött, hanem annak javát mindenkor önzetlenül szolgálni és előmozdítani igyekezett. Egyetemes egyházunk is akkor, amidőn Méltóságodat tisztelte meg osztatlan bizalmával, elismerésének, hálájának és köszönetének kívánt kifejezést adni Méltóságodnak az egyházunk kebelében és egyházi intézményeink körül kifejtett odaadó és buzgó tevékenységeért és áldozatkész fáradozásaiért. Egyházközségi és egyházmegyei felügyelői állásaiban, de a Luther-társaság és az Egyetemes Gyámintézet elnöki székében kifejtett buzgó tevékenységével is igazolta Mélóságod a vezető állásra való hivatottságát és ezért azzal a megnyugtató érzéssel iktatjuk be Méltóságodat nagyfontosságú új állásába, hogy Méltóságod a megválasztásához fűzött reményeket minden irányban teljesen valóra fogja váltani.