Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1923. március 22

6 4. javára és dicsőségére kell valóra váltania. A magyar haza testén idegen erőszak iilt zsák­mányt s a róla letördelt (jarabokkal együtt és egyszerre estek áldozatul százados becses alkotó­részei, híres-neves művelődés-tűzhelyei evangelikus egyházegyetemitnknek is. Azóta felhők takarják a m;igyar égbolt s egyházegyetemünk csillagzatát . . . „Odakünn még zavaros mámorban égnek az agy velők, még homályosak a szemek a gyűlölettől, még süketek a fülek az igazság szavára" (Nemz. Újs. 1923 jan. 26-iki sz.), a nemzet elrablott testén, evangelikus apáink elrablott drága alkotásain még csattog a gyűlölködő és hatalmaskodó erőszak ostora. Visszafojtott lélekzettel érezzük, hogyha valamikor, úgy ma kell nekünk valami lát­hatatlan erő, amely lebírhatatlan, legázolkatatlan védőpaizs gyanánt boruljon aggályoskodó lelkünkre. Viharjárásos időben közelebb simulnak egymáshoz a fészek madarai. Simuljunk össze, mi magyarok, mi magyarhoni evangélikusok is a Szabadító, Megváltó Jézus Krisztus­ban gyökerező szeretetben munkás hitben és reményben. Ez majd megacélozza lelkünket s karjainkat a zivatar lélekzetfojtó napjaiban abban a szilárd meggyőződésben, hogy a Krisz­tus igazsága a mi igazságunk és a krisztusi igazságszolgáltatás jutalomosztása végül is csak az ártatlanul szenvedőkre vár. Ez majd a tapasztalás erejével tölti el valónkat azzal a fel­magasztosító tudattal, hogy egyház és társadalom akkor küzd igazán erőgyarapító módon a nemzet igazaiért, ha nem tér le a szeretetben, egyetértésben munkás hit gyakorlatáról. Simul­junk össze világiak és egyháziak, protestánsok és nem protestánsok ebben az elhátározásban s akkor bármily zavarosan dübörögjön is odakünn a világ vásárja, bármily új eszmeáramlatok­nak nyisson is kaput a maga életútjain a ma annyira tévelygő emberiség: ám hazánk és egy­házunk magasztos eszményi világán, Isten akaratából való örök rendeltetése és hivatása tuda­tán, feltámadása reménységén és azon a meggyőződésünkön, hogy hazát, egyházat, társadal­mat a szeretetben munkás hittel szolgáljuk a legáldásosabban : csorbát nem üthet soha! Szolgálatra elhívott testvérem ! Bizonyságtételül hívott ma minket egybe az Úr, hogy lelkedben ily eszményekkel gazdagon, szívedben a mi erős várunk, Urunk Istenünk megsegítő kegyelmében bízva, bátran és boldogan foglalhatod el dicső emlékű őseidnek, fényes nevű elődeidnek a székét egyetemes egyházunk hivatott világi vezéreként. A minden áldások Ura Istene árassza ki gazdagon az ő kegyelmét a te egyetemes felügyelői működésedre. Lélekszerinti koronáztatásod utolsó sugára vetítse majdan reá a te lelkedre annak az égi koronának édes sugárfényét, amely igazolás és hű jutalom a nemesen megfutott földi pálya és a híven betöltött hivatás minden harcosának. Az Úr engedje, hogy amit az ő szent nevében elkezdettünk, azt az ő kegyelméből be is végezhessük, az ő nevének dicsőségére, anyaszentegyházunknak javára mostantól fogva mindvégiglen ! Ámen. A beszéd elhangzása után és az Úrvacsora felvétele után az újonnan megválasztott báró Radvánszky Albert egyet, felügyelő letette az egyet, felügyelői hivatalos esküt, mire a beiktató püspök őt törvényesen megválasztott és beiktatott egyet, egyházi és iskolai felügyelő­nek nyilvánította. A Himnusz eléneklése után a gyűlés a terembe visszatérvén, dr. Zsigmondy Jenő elnöklő kerületi felügyelő a következő lelkes beszédet intézte az ekként ünnepélyesen beik­tatott egyet, felügyelőhöz : Méltóságos Egyetemes Felügyelő Úr ! Amidőn Méltóságodat, mint a magyarhoni csonka egyetemes egyház majdnem teljes egyhangúsággal megválasztott egyházi és iskolai felügyelő­jét, az istenházában letett hivatalos eskü után egyetemes felügyelői állásába való beiktatása alkalmából a legszívélyesebben üdvözölném, ez a feladat úgy tűnik fel előttem, hogy a pálya­futása vége felé közeledő és leszállóban lévő nap köszönti a ragyogó pompájában felkelő napot azzal a hő kívánsággal, hogy támadjon nyomán pályafutása egész idején át minél több fény és minél gazdagabb élet. Méltóságos Egyetemes Felügyelő Úr ! Általánosan ismert igazság, hogy a mi egy­házunk nem osztogathat méltóságokat. Ámde ez nem zárja ki azt, hogy egyházunk híveit kitüntetésekben ne részesítse. A legszebb és legnagyobb kitüntetésnek tekintem azt, ha egyházaink a legalsó foktól a legfelsőbbig bizalmukkal tisztelik meg azokat, akiket egy-egy vezető állásba emelnek, amivel egyúttal elismerésüknek, hálájuknak és köszönetüknek adnak kifejezést azzal szemben, akiről meggyőződtek, hogy az egyház ügyei iránt már a múltban nemcsak érdeklődött, hanem annak javát mindenkor önzetlenül szolgálni és előmozdítani igyekezett. Egyetemes egyházunk is akkor, amidőn Méltóságodat tisztelte meg osztatlan bizalmá­val, elismerésének, hálájának és köszönetének kívánt kifejezést adni Méltóságodnak az egy­házunk kebelében és egyházi intézményeink körül kifejtett odaadó és buzgó tevékenységeért és áldozatkész fáradozásaiért. Egyházközségi és egyházmegyei felügyelői állásaiban, de a Luther-társaság és az Egyetemes Gyámintézet elnöki székében kifejtett buzgó tevékenységével is igazolta Mélóságod a vezető állásra való hivatottságát és ezért azzal a megnyugtató érzéssel iktatjuk be Méltóságodat nagyfontosságú új állásába, hogy Méltóságod a megválasztásához fűzött reményeket minden irányban teljesen valóra fogja váltani.

Next

/
Oldalképek
Tartalom