Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1918. szeptember 11

174. 7. püspök végzett oltári szolgálatot és mondott tartalmas imát, ezután pedig Kapi Béla dunántúli kerületi püspök lépett az oltárhoz dr. Raffay Sándor püspök és Händel Vilmos egy. egyházi főjegyző kíséretében és tartotta következő beiktató beszédét: Ünneplő keresztyén Gyülekezet! Szolgálatra elhívott Testvérem! Az ember az Isten földre küldött üzenetének lélekbe irott levele. Lelkiismeretet rázó, szédítő méltóság, hogy az Úr keze betűket jegyez lelkünk lapjára s elvégzett akaratának parányi részét általunk üzeni meg az emberiségnek. Ez a méltóság azonban egyszersmind életértékünk kifejezője. Nem amit elértünk és amivel bírunk, nem is a külső eredmény nagysága s az emberi ítélet kedvezése állapítja meg az élet megmaradó értékét, hanem, hogy milyen erővel képviseltük a lelkünkbe irott isteni üzenetet s mennyi fényt sugároztunk vissza a lelkünkre árasztott mennyei világosságból. Az ember élete azután az Isten lélekbe irott levelére betűket jegyez, s mikor azután a lélek örök küldőjéhez visszaröppen, az isteni üzeneten ott van az emberi élet válasza. A földön pedig megmarad az emberi életmunkát megítélő bizonyságlevél. Az Úr oltára előtt állva, ezen bibliai gondolattal köszöntlek Téged, evangélikus egyetemes egyházunk felügyelői méltóságába elhívott Testvérem, midőn a lelkedbe irott isteni üzenettel ide lépsz az Úr szent színe elé, hogy elfoglald azt a történelmi ragyogásban fénylő egyházi méltóságot, melyre egyetemes egyházunk bizodalma elhívott. Nagy idők elevenednek meg szemed előtt. Multak ködéből eléd lépnek Zay Péter és Károly, Balogh Péter, Prónay Sándor és Gábor, Zsedényi Ede, Radvánszky Antal alakja és bezárja a tisztes menetet az Isteni kegyelemből közöttünk élő és velünk imádkozó Prónay Dezső, ki 35 évi érdemes munkálkodás után e mai napon adja vissza egyháza kezébe a vezéri pálcát. Ha végig tekintesz e díszes soron, a történelem fuvalma érinti lelkedet. Magasztos hivatásod előtt megrendül a lelked, midőn meggondolod, hogy az egyetemes felügyelői méltóság mindazoknak, kik dísze helyett kötelezéseit, önérdek helyett az egyház közérdekét keresték, a történelemért dolgozás felemelő öntudatát ajándékozta. A sokrabizásban ismerd fel Isten megbízását, csendesítsd el aggodalmadat s midőn egyházad hívó szavában felismered Istened rendelkezését, mondd erős hittel : szólj, Uram, hallja a te szolgád ! Azután menj s a lelkedbe jegyzett isteni levél alá jegyezd oda az élet betűit, s egyházépítő életmunkáddal ird válaszodat az Isten üzenetére. Egykor Pál apostoltól ajánló levelet kértek apostoli hivatottságának bizonyítására. Ö pedig így felelt: „Elkezdjük-e a magunk ajánlását? Avagy szükölködünk-e, mint némelyek másoknak ajánlólevelei nélkül tinálatok, vagy a ti ajánlóleveleitek nélkül másnál ? A mi levelünk ti vagytok, mely a mi szívünkbe beíratott, melyet értenek és olvasnak minden emberek!" (II. Kör. 3, 1). Azóta is az apostoli munkára feljogosító felhatalmazás nem pecsétes papiros-okmány, hanem az ember lelkébe irott isteni levél. Az egyház ez a levél, mely beíratott a mi szívünkbe. Testvérem! Evangélikus egyházunk lelkedből és életedből a szent Isten üzenetét olvasta ki. Leolvasta az apák hitét megőriző egyházhüség, a vihart megálló hitbuzgóság, a tettre kész, áldozni tudó egyházszeretet betűit, a vezér szemének biztonságát, karjának acélos erejét, kitartásának szívósságát. Ezért hivott el vezéri szolgálatra. De ez a törvényszerű és mégis formai felhatalmazás akkor válik erkölcsi feljogosítássá, ha a hit és szeretet elszakíthatatlan kötelékével belékapcsolódol evangélikus anyaszentegyházunkba s leteszed a hitvallást: „A mi levelünk ti vagytok, mely a mi szívünkbe beíratott!" Ez az egyházszeretet, az egyéni életnek és meggyőződésnek az egyház szellemével és életével való megegyezése az egyházkormányzó munka elutasíthatatlan előföltétele. Sokat ad, ki agyának, kezének, idejének munkáját áldozza és mégis keveset vagy semmit sem adott, ha szívét, lelkét, egyéniségét s teljes önmagát nem adta oda. Csak akkor leszel igazi vezér, ha Krisztusban látod saját vezéredet. Csak akkor vezetheted az egyházat saját lényegében megjelölt örökkévaló céljai felé, ha lelkedet Krisztus vezeti. Vezéri méltóságodban is légy a munka és felelősség által első tagja azon élő testnek, melynek feje a Krisztus. Az apostol egyéniséged jellemét szabja meg, midőn így szól: „Ne szabd magadat e világhoz!" (Róm. 12, 2). Ezt azonban nem egyszersmindenkorra szóló elhatározás, hanem az Istennel való állandó életközösség biztosítja. „Változzatok el a ti elméteknek újulása által, hogy kedveljétek az Istennek ama jó, kedves és^tökéletes akaratát". Folytonos lélek-megújulás, állandó kegyelemkeresés és kegyelem-bizonyosság, Isten akaratában való vizsgálódó elmélyedés s annak életünkre és egyházunkra alkalmazása, íme, ezek az egyházi vezér egyéniségével szemben támasztott követelések. Vezéri szolgálatod tartalmára és irányára is utasítást ad az apostol. Az Úr állított az egyház szolgálatába, az Úr, „ki azt cselekedte, hogy alkalmatos szolgái lennénk az Ujtestámentomnak, nem a betűnek, hanem a Léleknek, mert a „betű megöl, a Lélek pedig megelevenít." Evangélikus egyházunk a lélek szolgálata s hiveitől, vezéreitől egy-