Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1917. november 8

V) natban mondom — egyházak s azok vezérei, egyet soha se feledjetek el. Akár megértés, 1. akár félreértés, akár küzdelem, akár jutalom legyen osztályrészetek, Bethlen Gáborok, Rákócziak, Lányi Illések, Haubner Máték, Zsedényiek, Pákhok, Mádayak szellemi örökösei, lelkészek, felügyelők, tanárok, tanítók, egyháztagok, ne feledjétek, hogy a reformáczió nem a merengés, az ábrándozás, az elmélet világa, de az Isten igazságaiért való hadakozásé, tehát az előítéletekkel, elfogultsággal és sötétséggel szemben való férfias, határozott cselekvésé. A reformáczió nem szelíd véleménynyilvánítás, de bátor hitvallás; nem a viszonyokkal való elvtelen megalkuvás, de az evangéliomi hit és evangéliomi szeretet egyenes útjain való haladás. A ki eszméinek, érzelmeinek és cselekvéseinek terén ezen a körön kívül áll, az sem nem evangéliomi, sem nem reformátori. Ne szégyeneljétek hát a Krisztus evangéliomát, mert ez az egyetlen hatalom minden hívőnek üdvösségére. Valljátok bátran evangéliomi hiteteket, vallástokat, meggyőződésteket; cselekedjetek elhatározó készséggel, őszinte lelkesedéssel, meg nem lankadó buzgósággal az evang. egyházi és valláserkölcsi élet terén, mert ezzel váltok igazán javára egyháznak, hazának, társadalomnak.' És végigtekintve a reformáczió nagy szellemi áldásainak négyszázéves történetén, szívetekben adjatok újból és újból hálát a gondviselés Urának, Istenének, hogy a Krisztus tiszta evangéliomának lelki közösségébe hívott el titeket. A reformácziónak e jubiláris fordulója — a melyet felekezeti különbség nélkül az egész emberiségnek joga és oka van a legderűsebb napok egyike gyanánt felfogni, a mai kor mozgató eszméiben a lutheri eszmék diadalát köszönteni és így ünnepelni — reánk, evangélikusokra, hasson úgy, mint egy újabb konfirmáczió ünnepe kicsinyek és nagyok számára egyaránt, a melyen a fiak büszkén és boldogan újítják meg az atyák hitvallását és tesznek fogadalmat arra, hogy megtartják azt, a mi az övék; hívek lesznek mindhalálig, hogy senki el ne vehesse az ő hitöknek koronáját. Úgy legyen ! Ámen. Az istentisztelet befejeztével a Himnusz eléneklése után az egyetemes közgyűlés tagjai a megjelent vendégekkel együtt a budapesti testvéregyházak épületének dísztermében gyülekezvén, az egyetemes felügyelő az ülést megnyitja és megállapítja, hogy a jegyzői kaijelentése szerint az egyházkerületek kiküldöttei kellő számú megbízólevelet mutattak be és hogy a határozatképes számban megjelentek jegyzéke összeállíttatott, minek alapján a közgyűlést megalakultnak jelenti ki és üdvözölvén a megjelent küldöttségeket, a következő ünnepi beszédet mondotta: „Zavartalanul, régi szokásainkhoz képest jöttünk össze egyházunknak eme közgyűlésén, hogy megünnepeljük a reformáczió négyszázéves évfordulóját. Örömünnep lehetne ez számunkra, ámde a jelen zordon időkben inkább csak emlékünnep lehet az. Zordon időket élünk, a melyek nehéz kötelességeket rónak reánk és inkább az aggodalom és kétség érzését költik fel bennünk. Olyan háború dúl körülöttünk, a mely terjedelménél fogva fölülmúlja mindazokat a háborúkat, a melyeknek nem csak emlékét, hanem eseményeinek részletes leírását, úgyszólván képét megőrizte számunkra a világ történelme. Mindha olyan korszaknak kezdetét élnénk meg, mint a milyen a népvándorlás kora volt, a mikor nemcsak országok határai változtak meg, nemcsak birodalmak omlottak össze, de összeomlott egy magas míveltségű világrend, csekély maradványoktól eltekintve, megsemmisült egy ezredéves magas kultúra és századoknak kellett lefolyniok, a míg Európa népei ismét a míveltség nagyobb fokára tudtak fölemelkedni. Nemcsak hadseregek, nemcsak nemzetek állnak ma egymással szemben. Az államokon belül is érezhetők a megrázkódtatások. Mintha inogni kezdenének olyan intézmények, a melyek eddig a magasabb míveltség fokán álló társadalomnak nélkülözhetetlen föltételei voltak, mely intézményeknek a megsemmisülése alapjaiban rendítené meg mindazt, a min nemcsak az állami lét, de az emberiség legelső, de egyúttal legbecsesebb intézménye, a család alapul. Abból a nagy összeomlásból, a melyet a népvándorlás idézett elő, az újabb mívelődésnek a lehetőségét, a csiráját a kereszténységnek a szilaj és műveletlen népek között vató elterjedése adta meg. Ámde a mint a kereszténység külsőleg terjedt, nem volt képes hasonló mértékben valósággal áthatni azokat a népeket, a melyekre azt némelykor inkább csak külsőleg reá kényszerítették. Hogy e tekintetben csak egy kétségtelen példát idézzek, megemlítem a leigázott szászoknak Nagy Károly által erőszakkal történt megtérítését a keresztény vallásra. A kereszténységnek ilyetén terjesztése mellett nem csoda, ha sok lényegével össze nem férő elem vegyült belé. Századoknak kellett ismét eltelniök, a míg kiviláglott ismét, hogy mi a keresztény vallás fény ege. A tizennegyedik század második fele és a tizenötödik század eleje az a korszak, midőn a tudomány mint az emberi elme által fölfogható igazság keresésének az útja önállóvá lett. De a mint a tudománynak ez az önállósága kifejlődni kezdett, föltűnt az ellentét az ismeret, a tudomány és a hit között. A tudomány és a hit között, a mely a léleknek érzelmi jelenségeivel áll kapcsolatban, az összhangzás helyreállítását kellett keresni. Az összhangzásra meg van az alap. A tudás és hivés, a tudomány és a hit, egygyé olvad össze az ember leikében, az öntudat egységénél fogva. Ámde ez az összhangzás csak akkor teljes, ha a lélek benne megnyugvást talál. Megnyugvást pedig akkor talál, ha ez az összhangzás saját üdvösségének útjára vezeti. Luther saját lelki üdvösségét kereste. Ez vitte őt a zárdába. Ez és a tudomány után való vágyódása, az igazság keresése vezette őt a szentírás tanulmányozására. Az igazság