Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1900. november 7
4 1. Azon rövid idő alatt, a mely rendelkezésemre áll, nem vázolhatom, nem állíthatom elő 19 hosszú századnak történetét. Még egyes nagyobb jelentőségű mozzanatokat sem ragadhatok ki, még főbb vonásokban, vázlatosan sem rajzolhatom az emberiség fejlődését a keresztyén időszámításnak 19 századja alatt. Meg kell elégednem annak a feltüntetésével, hogy miként jelentkezik a keresztyénség ma? Kétségtelen, hogy a keresztyénség eredeténél fogva mint egység is jelentkezik. De ezen egység mellett nagy a szakadozottság, a részekre való válás. Ezen egyes részek között nagy a különbség, sőt az egység mellett feltűnőek a részek között az ellentétek is. Ámde, midőn visszapillantunk a keresztyénség eredetére és annak mai képét akarjuk előállítani, habár ez idő szerint több felé tagozódnak az egyházak és mindenike önállóan jelentkezik, súlyt kell fektetnünk azon meggyőződésre, hogy az összes keresztyén egyházak mindannyian egy magasabb egységbe foglalhatók össze. Ennek igazolására legyen szabad egy hasonlattal is élnem. A hasonlatok ugyan mind gyarlók, ámde röviden mégis alig tudnám másként olyan szemlélketően feltüntetni a helyzetet. Midőn valamely fának magva a földbe hull, ott kicsírázik s a csira kihajt kezdetben többnyire mint egyetlen egy hajtás, egyetlen egy szál jelenik meg a kisded növény. — Valóságos jelképe a teljes egységnek. — Ámde, a mint nő a fa, mindig több ágakat is növeszt s az ágak mindig különféle irányban fejlődnek, sőt látszólag ellentétes irányban haladnak. Mindenik más felé nő. Az egyik ág nyugat felé, a másik ág kelet felé nő. Gyakran tekervényes az irányuk. Némelyik ágat moha is födi. Ez a moha nem tartozik a fának lényegéhez, sőt talán még árt is a fa fejlődésének. Ámde sokaknak véleménye szerint még festőiebbé teszi a fát. S ezek a részben mohával fedett, tekervényesen és ellentétes irányban fejlődni látszó ágak mégis mindannyian egy czél felé törekszenek: a mennyei világosság, az égi napfény felé. A fához nem tartozó moha idővel lehullhat, az az ág, a melynek nem jut elég világosság, elszáradhut, a fa pedig megmarad a maga erejében s ágainak különböző irányú fejlődése mellett is egységes élettel bír. A keresztyén egyházak úgy tűnnek fel előttem, mint egy közös eredetű nagy nemzetiség, a mely idő folytában számos családra szakadt. Es ha jogos a törekvés, hogy minden családnak meglegyen a háza, a melyben az feltalálja otthonát, mely megvédi az idő viszontagságai ellen, koránt sincs az kizárva, hogy a közös eredetű, habár számos családra tagozodó nagy nemzetiséget a balsors ismét úgy összehozza, hogy családi házaikat közös védelmül egy közös fallal, közös bástyával veszik körül. A keresztyén egyházak széttagoltsága megnehezíti azon nagy czél elérését, mely minden egyháznak magasztos feladata : az emberi szeretet gyakorlásában nyilvánuló Isten iránti szeretetet ! — Mert a vallás és erkölcsösség azonossága a keresztyénség lényege. — Ha a keresztyén egyházak egymás között is versengenek, mily nehéz azoknak a közös ellenségek ellen védekezniök ! Pedig mennyi a keresztyénség ellensége ! Az anarchismus, a nihilismus, a materialismus és végre, a mi mindezek mögött rejlik : t. i. az emberszeretet gyakorlásában nyilvánuló Isten iránti szeretet keresztyén elve ellen feltámadó és irányuló önzés. Nem volna-e jobb, ha az egyházak az egymás ellen folytatott küzdelemben vagy versengésben kifejtett erőt inkább a közös ellenségek ellen fordítanák és javukra használnák fel? Találunk példát korunkban a minden korlátot áthidaló, egyetemes, uralkodó hitre nézve is. Van korunknak olyan egyetemes és uralkodó hite, mely minden egyház dogmái mögött uralkodik : ez a hit a végtelen haladásban való hit. — Ámde e hitnek értéke kétes, miként egy ízben erre e helyről utaltam. Mert, ha a haladás fogalmával az anyagi világban elfogulatlanul és behatóan foglalkozunk, el sem tudjuk azt képzelni hanyatlás nélkül. Nem egyéb e kettő, mint egy és ugyanazon mozgásnak más álláspontról való szemlélése. Ismét egy hasonlattal élek. Mikor nekünk úgy látszik, hogy a nap feljő az égen, a földteke más pontjain lakók számára ugyanakkor lenyugszik, leáldozik. Egy és ugyanaz a mozgás, avagy látszólagos mozgás emelkedésnek és hanyatlásnak látszik. Csak az álláspont más, a melyről azt szemléljük. Avagy, ha felteszsziik, hogy egy ember kénytelen egy terhet hordozni, a melynek alakja olyan, hogy azt csak egyik vállára helyezheti, s ha azt a terhet soká kell hordoznia, természetesen időnkint áthelyezi egyik válláról a másikra, mert egy vállán örökké viselni nem volna képes. Midőn egyik válláról áthelyezi a terhet másik vállára, bizonyos megkönnyebbülést érez, ámbár a teher, a melyet hordoz, nem változott. A megkönnyebbülésnek ez a latszata az, mit az emberi társadalomra nézve haladásnak nevezünk, ha t. i. e szóhoz nemcsak a mozgás, hanem az állapotok javulásának a fogalmát is kötjük. Avagy ha a kétkarú emeltyű mozgását tekintjük, minél magasabbra emelkedik a nyugvó súlypont fölé az emeltyű egyik karja, nem fog-e szükségkép ugyanannyival alábbszállani annak másik karja?
