Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1879. szeptember 11

— 7 — a házasságra nézve, azok bontatlanul állhatnak meg az egyház körén belől, mert szabad államban szabad az egyház ; viszont nem tűrheti az állam, hogy az egyik egyház, mint az ál lammalszemközt kebelében levő társulat tanait érvényesítse egy másik egyház, mint szintén az államban létező társulat hátrányára, legkevésbé pedig tűrheti ezt a házasságra vonatkozólag, mert akár milyenek is legyenek a házasságra nézve a hitfelekezeti eszmék, az állam a házasságot tekintettel következményeire s végczéljára önmagával szemben csak socziális institutiónak tekintheti. A társadalmi téren nagy mérvben már megszűnvén a vallásos konfliktus, a társadalomnak igényei nem akadályozzák többé a vegyes házasságokat, jele annak, hogy ezen házasságok napról-napra szaporodnak. Mennyire sz ü k s é ge s, sőt parancsoló ezen ügynek tisztába hozatala, elegendőleg igazolja azt a közvélemény. Elismerte az ez iránti intézkedésnek égető szükségét maga ő felsége, igazságos és vallásos királyunk, midőn a legközelebb befejezett országgyűlést megnyitó trónbeszédében különösen hangsúlyozta a vallásos kérdésnek, jelesen pedig a házassági ügynek törvénliyozás uíjáni rendezését. Hallatlan eset valójában hazánk történelmében, hogy midőn a leghumánusabb, legnépszerűbb, legliberalisabb ügyben felszólalt a király, ezen felszólalásra elnémult a törvényhozás, s igy a legmagasabb trónbeszéd ezen nevezetes pontjának országgyűlési tárgyalása, melynek elébe oly reménytelve nézett a haza, végképen elmaradott. A második tárgy, melyet a hitfelekezetek közti viszonosságra vonatkozólag, mint a többieknél fontosabbat s nagyobb horderejűt kiemeltem, a vegyes házasságok válópereinek rendtartása. Eltekintve attól, miként felettébb visszás és jogi szempontból semmikép nem indokolható azon eljárás, miszerint egy és ugyanazon perben két rendbeli biróság, külön jog fölfogás szerint hozhasson Ítéletet, ez a viszonosság elvének sem felel meg, mert midőn az egyik fél felett a szentszék itél, akkor ugyanazon perben, a második fél felett a világi biró bíráskodik s midőn az egyik fél felett saját hitfelekezeti biró intézkedik, akkor a másik fél felett már a hitfelekezeti biró hoz törvényes elhatározást, az egyik biró mindig a megtagadás, a másik biró a lehetőségnek pontján áll. A reciprocitásnak csak ugy volna megfelelve ha ezen válóperekben mind a két házastársra nézve a világi biró Ítélne, vagy ha az egyik félre nézve a szentszék az illetékes biró, legyen akkor hasonlólag a protestáns félre nézve is saját egyházának konsistoriuma az illetékes biró. Nincs pedig ok arra, hogy miért nem állhatna meg ezen reciprocitás, miután a protestáns egyházban épen ugy léteznek, pedig választott birákból álló fokozatos konsistoriumok, mint más egyházban. A mostani gyakorlat szerint, a per elébb az alperes bírája előtt tárgyaltatik, s csak az egyik félre nézve hozott ítélettel ellátva, tétetik által a másik félnek bírájához, ki ismét ugyanazon perben hozza meg a másik félre nézve is kiható ítéletét. Ezen eljárási mód már természeténél fogva oly annyira lassú, hogy évek folynak le, míg a két rendbeli biró ugyanazon perben mond végső Ítéletet, holott ha valamelyik pernek, akkor csakugyan a válópereknek haladéktalan elintézése van okadatolva. Kívánatos tehát, s ez felelne meg a viszonosságnak, lia a válóperek időnyereség végett egyidejűleg folynának le, külön-külön minden félre nézve saját konsistoriumai előtt, s álljon fel ezen szabály mindaddig, mig a szentszékek beszüntevte nem lesznek. Mindezeknél fogva legfőbb idejét látom annak hogy a protestáns közegyház szorgalmazza e fennálló országgyűlés előtt egy olyan törvénynek alkotását, mely az 1848. évi törv. czikkben foglalt alapeszmére fektetve, minden vallásos kérdéseket, ugy a mint azt maga ő felsége legkegj^elmesebb trónbeszédében jelezte, szerves összefüggésben s részletezésben megoldaná, s igy a fennálló töredékes törvények helyett egy tökéletesen egészet képező törvényt alkotván, a hitfelekezetek közt elvben törvény által már kimondott egyjoguságot, és viszonosságot részletekben szabályozná. Az egyház körén kifelé irányzott kívánságunk tehát a vallásszabadságot, s a hitfelekezetek között egyenjogúságot megalapított 1848-ik évi törvénynek tettleges életbeléptetése. Ennek szorgalmazása, egyházunk iránti szent kötelességünk. Sürgős ezen óhajunk teljesítése, de nem kevésbbé sürgős azon feladatoknak életbeléptetése, melynek megoldását az egyház körén belől tartom felettébb szükségeseknek. Ezek közt : Első feladatunk azon törekedni, hogy hazánkban a protestáns egyház magyar szellemű, s magyar érzelmű legyen. Sokkal alapos ab ban bizonyította be ennek szükségét boldog emlékezetű hivatalbeli elődöm egyik beszédében, hogysem azt most terjedelmesen indokoljam. A zo 11 eszme, hogy ezen egyház szellemben és tetteiben magyar legyen, korántsem zárja ki azon szabadságot, miszerint a közegyházban létező más fajú nemzetiségek isteni szolgalatjukat anyanyelvükön ne végezhessék s ezen nyelvet saját, belkörükben ne használhassák, sőt ne művelhessék, de azért feltétlenül követeli azt, hogy minden nemzetiség, mely hazánkban létezik, a magyar alkotmányt élvezi, abban találja oltalmát,, s igy a magyar alkotmányosságnak kiegészítő része szellemére nézve magyar legyen, mert a hazafiság nem egyedül a nyelvben, hanem a szellemben, érzelemben és tettekben gyökeredzik. Hazánkban a protestáns egyházat a magyar nemzet, a magyar állam fogadta be kebelébe s attól kapta jogait, ezen kedvezmény 2*