Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1863. szeptember 23

8 — autonom népünk beirroltassék aláirt gyalázatos röpiratok által, melyek a legbrutálisabb modorban főpásztorunk ellen engedetlenségre s azon lelkészek és tanítóknak, kik Geduly Sup. úrral egyetértenek, egyszerű elkergetésére provokálnak, buzdítanak, lázítanak, — hát ez nem beirrolás? — Két röpiratot bocsátott Hodzsa közzé nyilt sisakkal, saját neve alatt ; már az elsőtől utálattal fordult el minden nemesebb kebel, azt mondván: ez a rágalmak netovábbja, de csalódott, mert ez csak embriója, szine, árnyéka volt a másiknak, — urak! a mit egy megromlott kebel mérgest erezni, a mit egy az epétől elözönlött agyvelő ördögit kigondolni, a mit az emberi nyelv brutálisát kifejezni képes, mind benne foglaltatik. — Képzeljenek egy vulkánt, mely teli van dühhel, epével, méreggel, s mely hosszú vajúdások után kitör, hogy kiömlésével a vidéket pusztítsa el, és akkor is csak egy halavány fogalmuk fog lenni e második „dohovor" gyalázatos tartalmáról. En soha sem tartottam lehetségesnek, hogy lehessen ember a ki más embertársának, hogy lehessen lelkész, a ki más lelkésznek a személyében mind arról a mivel saját magának és lelkészi állásának tartozik, ennyire megfelejtkezhessék ; nem hittem lehetségesnek, hogy mind az a mi egy ember előtt szent és kegyeletes egy lelkész által ily durva, ily brutális, ily inhumánus módon lábbal gázoltathassék, — hogy egy főpásztor, ki azonfelül, hogy nyilvános hivatalnok egyszersmind egyházi méltóság is, az egész világ hallatára, a vádak legirtóztatóbbikával, „te hitáruló, te Istentagadó, te esküszegő" egy lelkész által illetethessék, és ha O Fgének legmagasabb akarata nem jön közbe, miszerint magának a fenforgó környűlményekről királyi biztosa által tudomást szerezzen, hiszem az Istent, hogy Iiodzsának ezen égbe kiáltó vétke régen meg lett volna boszúlva. Mert urak ! ha a középkor intézvényei, melyet a sötétség korának szoktunk nevezni, egy Isten szolgájának bántalmazását a bűnök legsúlyosbikainak sorába helyezték, lehetlennek tartom, hogy a felvilágosodás e századában, a vallásnak tartozó kegyeletből annyira vetkőztünk volna ki, miszerint ily bűntények irányába lehessünk elnézők, mert akkor, midőn a téritőknek pogányok általi meggyilkoltatása irtóbáhoruk által boszúltatik meg, akkor keresztyén lelkészeken keresztyén lelkészek által elkövetett lelki és szellemi orgyilkosság büntetlen nem maradhat, — mert midőn egy megyei esküdtnek megsértése, mert közhivatalnok, a katonai biróság által boszúltatik meg, egy főpásztornak, ki azonfelül, hogy nyilvános hivatalnok egyszersmind egyházi praelatus is, nyilvános rágalmazóival a törvény szigorát nem éreztetni nem tartom lehetségesnek, -— s mert végtére én előttem legalább megdönthetlen áll azon kegyeletes igazság „tisztelet az oltárnak s óltalom szolgáinak". Mi tagadás benne urak! népünknél a vallásosság apadó félben van, én ezen apadás többféle okait kutatni nem akarom, de egyike azoknak tagadhatatlan némely lelkészeink tekintélyének sülyedése. Én urak pietista nem vagyok, én kárhoztatom a középkor vakbuzgóságát, de addig a míg népünk lelki pásztorát a vallással, a vallást az oltárral, az oltárt az Isten igéjével azonosítja, kivánom, hogy a lelkésznek a polgári életben is kiváló állása legyen, s hogy azon nimbus, mely homlokát környezi, ne satnyuljon, és ha oly biint követett el, melyet a biró keze sújt, hadd nyelje el inkább Velenczének rejtélyes fohászhidja, mielőtt ő a nép szemeláttára b'inhödjék, — de urak ! lia egy lelkész saját istentelen kezeivel összetépi azon ditskőrt, melyet népünk buzgósága főpásztora homlókán lát, ha az Isten templomát a politikai ferde nézetek küzdtereül választja, ha a helyett, hogy Isten igéjét hirdetné, idegen vagyonra utal, a helyett', hogy a testvéri szeretetet papolna a nemzetiségi gyülölségnek a magvát elhinti, a szenvedélyeket ápolja, szítja, növeli, ha profán zászlók elővitelével a templomban oly szini jeleneteket idéz elő, melyek az oltár szentélyét megfertőztetik, szóval, ha cselekedeteire alkalmazhatók megváltónk azon szavai „az én házam imaház, ti pedig tettetek belőle latortanyát", —akkor urak vége népünk vallásosságának, buzgóságának, erkölcsiségének, vége a tekintélyek és a kegyelet aerájának s ne csodálkozzunk, ha azon jámbor földmivelő kalapját sem érinti ama lelkész előtt, kinek előtte gyermek korában mélyen meghajlott. Ezen erkölcsi romlottságnak első csiráját vetette el Hodzsa a midőn superindensének felmondván az engedelmet, mindent a mi piszkos, gyalázatos, brutális felkeiit fejére szórt, pártot ütött az egyházban, mert törvényes felsőbbsége ellen fellázadt és lázit, pedig a ki azt teszi perduellis, a kit ártalmatlanná tenni kell, — ha Hodzsa katona régen főbe lőtték, ha hivatalnok a legjobb esetben régen elcsapták volna, hogy pedig a pártütést kánonaink megengedjék, ezt nem olvastam sehol, és ezen emher urak még ma is hatezer hivek lelkésze, ezen egyházi Catilina még most is vivit et in senatum venit, fit communis consilii particeps, és hogy ez igy van urak, az nem rajtunk múlt, nem a mi hibánk. Hodzsa a múlt év derekán egy dispensationalis folyamodványt Kuzmány utján terjesztett fel, a melynek kíséretében egyszersmind kijelenti, hogy ő Geduly Lajos urat soha superintendensének el nem fogja ismerni s neki soha engedelmeskedni nem fog. Kuzmány a folyamodást eme nyilatkozattal együtt felsőbb helyre terjesztvén, a nagymélt. helytartótanács ezen okmányokat Geduly sup. úrhoz, mint a szentmiklósi egyház illetékes főpásztorához véleményadás végett küldte le. Es itt legyen szabad kijelentenem, hogy a magas kormányszékek szorosan ügyeltek arra, miszerint az illetékesség meg ne sértessék, minden egyes tárgyat, ha autonom egyházat érdekelt, s habár Kuzmánynak fogadatlan prókátorsága által terjesztetett is fel, főt. Geduly Supr. úrhoz utasitá. Azon intézvényben, mely 1862-ki junius 22-én e tárgyban kelt, kimondja a nagymélt. helytartótanács : hogy Szent-Miklós Geduly sup. úr hatósága alá tartozik, roszalja Kuzmánynak a sz.-miklósi egyház ügyeibe való avatkozását, őt ettől jövendőre eltiltván, s a sup.