Evangélikus Egyház és Iskola 1901.

Tematikus tartalom - V. Könyvek ismertetése - Hetzel Samu. Koszorú

pap, a ki még-rövid „idő előtt is kipMn volt, a papleány iránt. Szerelmet vall és eljegyzi magának a szerelelt Ilonát. Az özvegy papné még erről szintén mit sem sejl, de véletlenül betoppan a lugasba, most „az özvegy e látványra egyszerre csak térdre roskadt s imára kulcsolva két kezét, zokogá: „Áldjad én lelkem az Urat! Tehát itt halhatok m eg, itt halliatok meg! s azzal a r c z r a borulva megcsókolta a földet." Gyermekei fölemelik és most sirnak örömkönnyeket. Ez a vége. Hiszen e papné az egész beszély folyama alatt szegény ugyan, de jellemes és istenben bizó asszony volt, — honnan most egyszerre az a czigány természete? Szinte halljuk czigányok módjára rebesgetni: „Csókolom kezsit, lábát 1" „A gályarabok története" cz. II. sz. füzet 14. lapon a szerző meg nem állttatja, hogy ezeket ne irja a szerencsétlen prot. pap és tanitó gályarabokról: „Az volt egyik legnagyobb keserűségök, hogy német köntösbe öltöztették őket. Bezzeg nem úgy van most, hanem az az úr, a ki német köntösbe öltözhetik." E megjegyzés teljesen felesleges és éppen azért legalább is annyiban árt, a mennyiben elolvasása alatt nagyon is sok világi ötlet zavarja a gondolkodó, épülő félben volt olvasót, például ilyen : „Ha csakugyan ez volt egyik legnagyobb keserűségök, akkor nem igen nagy lehetett a mártiromságuk ! Aztán még kérdés, hogy az a 200 ágostai evangélikus, de még az az 57 református egyházi ember (köztük több esperes ós szuperintendens), a kiket a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé czitáltak, itthon Magyarországon nem jártak-e szintén úgynevezett „német köntösben, mely akkoriban is tulajdonképpen franczia volt és most európai vagy internationalis öltözet, — miután tény, hogy nemcsak most, hanem már 200 évvel ezelőtt is a papok, tanitók stb. a nemzeti köntöst csak akkor szokták viselni, a mikor politikailag akartak demonstrálni. Vájjon mikor a szomorú sorsú papoknak, tanítóknak télvíz idején fedetlen tömlöc/,ben kellett hálniok, „és hogy meg ne fàgyj a n a k, egy m ás hátára feküdtek vagy a szemétbe ásták be magukat, vagy mikor a „legpiszkosabb helyek tisztításával" kellett foglalkozniok, vagy mikor piszkos csatorna íölött „sárban és fertőben kellett heverniök" ós a „hemzsegő békák ós undok férgek miatt nem volt nyugodalmuk," (15. és 16. lap.) a német köntös volt egyik legnagyobb keserűségök? Vagy a mikor a gályákon, „hogy ne jajgathassanak, a rabok száját fölpeczKelték" és eledelüket: korpát, kását a „vályúban tálalták fel" (20. lap) csakugyan a német köntös volt egyik legnagyobb keserűségök? Vájjon a mikor a .derék Rujter tengernagynak csak nagy nehezen , sikerült

7 a még agyő» nem kinzott 26 rabot felszabadítani, hány maradott volna önkónytesen a gályákon azon feltétel alatt, hogy akkor majd magyar köntöst kapnak? Vagy az öt év múlva, melyet felszabadulásuk után prot. országokban akaratuk ellenére kellett tölteniök, míg csak 1681-ben a soproni országgyűlés ideje alatt haza nem jöhettek, hány maradott volna a külföldön és hány sietett örömest hazafelé a „magyar" köntös kedveért? Hiszen nem szenved kétséget, hogy a nemzet, habár főképpen, mégsem egyedül a nyelvében él, él az bizony még más látszólag mellékes dolgok ban is. így például a nemzeti öltözet, a nemes népszokások stb. ápolása is növeszti a nemzeti, hazafias érzületet. Azért tehát az ilyeneket szántszándékkal eltagadni vagy elhanyagolni nem kell, soha ós sehol. De ezeket éppen akkor és ott is mint fődolgot hangsúlyozni, a mikor és a hol nagyobb fájdalmak nyomasztják és nagyobb veszélyek fenyegetik a szerencsétlen embereket — az ilyen eljárás nagyon is emlékeztet arra az ismeretes adomára, mely szerint egy német tanítótűzvész alkalmával a veszély helyére szaladó parasztokat, a kik „Feier," „Feier!" kiáltásokkal közhirré akarták tenni a közveszedelmet, — magához hivía és arra figyelmeztette, hogy nem „Feier," hanem „Feuer" a helyes kiejtés éshogy egy jó német hazafi csakis „Feuer"-t kiált ! Vagy azt a nem kevésbbó ismeretes adomát felélénkíti emlékezetünkben, mely szerint egy híres német nyelvész, kit a haldokló neje ágyához hivatott : „Komm', komm', lieber Heinrich, ich stirb, mire a tudós oda sietve, szemrehányólag ezeket mondta: „Aber, liebe Klára, man sagte doch nicht: „ich stirb," sondern : „ich sterbe!" Lám, 8 évvel ezelőtt egy magyar prot. püspök németajkú ekklézsiába kanonika vizítác/.ióra menvén, ez alkalommal a piaczon összereglett németajkú paraszt asszonyokhoz beszédet intézett, hogy hát: „miért viseltek még mindig német szoknyákat, holott férjeiteknek máris magyar viseletük van? Szabjatok magatoknak mi elébb magyar, azaz „bő" szoknyákat!" stb. Vájjon helyén volté e beszéd? Kanonika vizi táczió volt-e az, avagy más? Ha ez a püspök a kanonika-vizitáczió után következett banketten, tehát szűkebb körökben ugyan ezt az ügyet szóba hozza, hogy hát hassanak oda stb. — vagy ha esetleg a püspöknó is jelen volt, és ez megpendíti ezt az ügyet asszzonyok közt stb. ez már egészen más lett volna, azaz ügyesebb és talán jobb foganatú eljárás. De így, ó maga a püspök 1 Kanonika-vizitáczió alkalmával I Aztán, a míg 6 beszélt, ott állott ő maga is „német" köntösben, bugyogóban. Difficile est, satyram non seribere ! Hetze l Samu. • • • > • » V 1 » ,, ; j) . , (FQlyt. köv.) . • ; - ; •.<• .