Evangélikus Egyház és Iskola 1900.

Tematikus tartalom - VII. Temető - Kubányi Lajos

sült, nőül vette P lach y Amáliát, kivel 50 évig élt a legboldogabb házasságban. Házasságuk gyümölcse három gyermek volt ós pedig: két leány és egy fiú, a kik közül az egyik leányka még gyermek korában halt meg s halálával a szerető szülőket mély gyászba borította. A második leány férjhez ment s férjhez menetele után egy év múlva meghalt s halála által a már-már behegedő seb újból feltép3tett. Most már csak egyetlen fiuk él a megszomorodott szülőknek a kí a festőmúvészi pályára lépett s szüleihez fűző nagy szeretete oda bilincselte s szülő falujában telepedett le. Lelkészi pályájához nagy szeretettel s Isten sugalta teljes odaadással viseltetett, híveivel soha a legcsekélyebb kellemetlenségei sem voltak, sőt azokat igen szerette, a miért viszont hivei is s se rették és becsülték. Hivei kivétel nélkül igen vallásos emberek, az istentiszteletek alkalmával a templom zsúfolásig telve, sőt nagyobb ünnepek alkalmával a templom bejáratai előtt is telve volt az Úr malasztját kereső hívekkel. Elete példás volt s valamennyi hivei „Pán Otyec-"nek hivta. Ötven éves papi jubileuma alkalmával Ö Fel sége a Király állal arany érdemkereszttel lett kitüntetve. Mint lelkipásztor ötven éven felül hivataloskodott. Meghalt 1900. évi február 7 ón s eltemettetett 1900. évi február 9 én nagy részvét mellett s az egyház áldozatkészséggel s igen tisztességesen saját költségén eszközölte temetését s földi maradványait órczkoporsóba téve egy díszes koszorúval is ékesítette koporsóját. A koszorú szallagján a következő felirat volt: „Pána Otcovi, jeho czirkev Dolno Sztrharska." Az egyházi szertartást Kolben hayer Soma nagy-kürtösi és Fren'yó Gyula szentpóteri lelkész urak megható szép beszédekkel végezték, előbbi tót, utóbbi magyar nyelven, úgy, hogy a jelenvoltak, kik vagy ezren lehettek, könnyektől áztatott szemekkel kisérték örök nyugvó helyére, a sírnál Lubacsek István felsóesztergályi ev. tanitó alkalmi költeményt szavalt el s a nagyszámú jelenvoltak zokogva vettek búcsút szeretett es tisztelt lelkipásztoruktól. Áldás, béke poraira. ÜZEMŰTEK. Kézirat visszaküldésére nem vállalkozom. —gy. Jónak látja beleavatkozni Szeberónyi kartársanunal folytatott eszmecserénkbe. Nyilatkozata csupa zűrzavar, rosszakarat, félremagyarázás ós hivalkodás. Hogy mi a felfogása a maga hazafiságáról, meg az ón hazafiságomról : azzal én nem törődöm ; de hogy czikkeiin után azt merje irni, hogy az ón hazafiságom tartalma gyűlölet, megnyilatkozása hitfeleim ós honfitársaim becsmérlése, gyanúsítása, — az mégis .Mgy merészség. Hiszen az ellenkezőjét tanúsítja minden nyilatkozatom. Nagyhangú ós félrevezetésre számított fogadatlan prókátori nyilatkozatát a következő komikus szavakkal végezi be —gy : „ón ugyan nem voltam sem országgyűlési képviselő, se szerkesztő, se főesperes, se tanár, (meg is látszik !) — de azért adhatnék néhány leczkót a tiszte, lettudásból, csak igy névtelenül." Nono! Azt sem tudja, tisztelt illemtanár úr, hogy tisztességtudó embernek első kötelessége bemutatui magát, ha valakihez szólni akar. Meglátszik rajta, hogy sok minden nem volt még, s nagyon kevés volt még. Ha mégis meg van magával elégedve, az csak azt bizonyítja, hogy jó természete van : igen kevéssel megelégszik. IIa komolyan azt hiszi, hogy mostani nyilatkozata megfelel a tisztelettudásnak, a mint azt tisztelettudó társaságban ós a nyilvánosság mezejón értik : akkor sejtelme sincs a tisztelettudásról, s ne akarjon abból leczkót adni, hanetn igyekezzék leczkét kapni belőle. Ráfér! „Csak úgy névtelenül." Persze úgy legkényelmesebb ós legbiztosabb; senki se tudja: kinek kell pirulnia; ha azonban neve alatt nyilatkoznék: viselnie kellene a nyilvánosság előtt a felelősseget ; ahhoz erkölcsi érzék, igazság, bátorság kellene, abban pedig az nincs meg, a ki „csak úgy névtelenül* mer ,lenyilatkozni" és gyauusitani mást a nyilvánosság előtt. Tehát „csak úgy névtelenül," collega úr, az illik önhöz, ós az Ön szerepéhez. En ugyan tudom: ki ön, — de a nagy közönség nem tudja, — ós az olyan kellemes tudat annak, a ki igaztalanul támad, s oka van félni, hogy fejére olvassák az igazságot. Milyen jól meg lehet lapulni a névtelenség kerítése mögött s milyen kedve szerint lehet onnan nyilazni arra, a ki nyíltan kiáll! Hát „csak úgy névtelenül," collega úr,— ós még ön meri azt irni magáról: (azon a hangon válaszolni a milyenen ón irtam) „nem visz rá a lelkissmeretem, ilyen ízléstelenséget még provokálva sem vagyok képes elkövetni; meglett ember vagyok, pap vagyok, azért illik nekem Jézusom példáját követnem" stb. (Nem látszik meg!) „Csak úgy névtelenül" lehet ilyent irni a közönség előtt, mert az csak akkor uem tudja: kit uevessen ki képmutató szemforgatása miatt. „Csak úgy névtelenül" lehet ilyen gorombán megtámadni valakit ok nélkül. Az az: ínég sem egészen ok nélkül, — hiszen ön a mi lapunkba is irogatott, nemcsak Szeberónyióbe, tehát a „két kulacsod" szóval találva érezte magát. Nem oly régen még kétszer is fölkeresett személyesen, levelet is irt, — nemcsak úgy névtelenül, hanem neve alatt kérve: ajánljam a szarvasi gyülekezet jóindulatába a lelkószjelölósnól. Szarvasról azonban lemaradt, — ezért üt rajtam, most egyet de „csak úgy névtelenül." Ha bosszúálló volnék, kiirnám most a nevét — büntetésül. Megérdemelné. De ne féljen, nem írom ki, lapuljon ön meg továbbra is „csak úgy névtelenül." — M. K. Köszönöm; máskor is nagy köszönettel venném, ha megtisztelné lapunkat szakszerű, tanulságos czikkeivel !