Evangélikus Egyház és Iskola 1900.

Tematikus tartalom - III. Gyűlések, ünnepélyek - Horpács[537 - Hegyalja

riak „históriai kritikája" vezérli. A XIX-ik század 2 ik felének theológiája egyáltalában nem érdekli. Még csak tudomást sem vesz p. o. Ritschl históriai iskolájáról. Strauss, Baur és Feuerbach „históriai kritikája" pedig neki „bebizonyította," hogy az evangéliumok nem históriai okiratok, hanem csak mythosok, s ezek is csak gyenge árnyékai az eredetibb buddhismusnak." Azért nem kiméli Jézus „természetes születését" sem, s azt a régi zsidósággal egyetemben „törvénytelennek" mondja. Jézus nála egy „szeretetreméltó rajongó," kinek „igen fogyatékos ismeretei voltak, s az ő morálja sem sokat ér." (Nézetünk szerint e ponton az ő tévedése a „legvégzetesebb, mert a hegyi beszéd morálja a legtisztább erkölcstan.) Haeckel atheista," a miért is elveti „a theismust, mint anthropomorfistikus vallást." Sót a theológiának a zoológiával való összezavarása arra a tételre vezetett, hogy szerinte „führt der christliche Gottesglaube zu der paradoxen Vorstellung eines gasförmigen Wirbelthieres." Értelme az, hogy nála „szellem és légnemű ether" azonos fogalom, mivel „a matéria örök," „minden lelki tevékenység az idegrendszer által van közvetitve," s igy „nincsen hely a keresztyén istenfogalom vagy a szellem valósága számára. KI tehát a szellem fogalmával a lelki, s a substantia fogalmával a testi világban I Evolutionismusa magasabb czélfogalmat nem ismer, s a keresztyénségben sem lát életet. S a mint hajdan Kopernikus, úgy ma az evolutionismus halomra fogja dönteni a keresztyénsóget. Csudálatos, hogy ily nagy és következetes gondolkodó is milyen téves következetlenségekbe esik. Elismeri, hogy „a természet benső lényegét ma épp oly kevéssé ismerjük, mint Anasimander és Empedokles 2400, Spi noza és Newton 200, és Kant és Goethe 100 évvel azelőtt s bevallja, hogy „a substantia sajátos lényege, a jelenségek mögött rejlő „Ding an sich," s közelebbről a substantia kettős attributuma : a matéria és az energia előttünk rnaig is ismeretlen." De azért az evolutió terén oly annyira érdemes Haeckel még sem tud arra a meggyőződésre eljutni, hogy minden valódi természettudomány minden valóságok legvégsőbb okára ós czéljára : az istenre vezet és nem akarja Müllerrel azt vallani, hogy „az igazság az istené, a miénk csak a kutatás." Minden spekulátiónak egyetlen végső és kielégítő záró pontja éppen az isten, a mint Haeckel is „következetes gondolkodás" mellett a theismust ós a pantheismust s a vitalismust és a mechanismust összeegyeztethetőnek" mondja. Hát csak a monistikus evolutionismus volna az a világnézet, mely a személyes istenben vetett hitnek theismusával nem volna összeegyeztethető? Csak „az örök szeretet istenének" nem volna helye „az emberiségnek" Haeckel által hirdetett „nagy nyomorában?" De „világtalányával" — mint emiitettük — utolérte ót a nemesis. Művét a „I'reuss. Jahrbücher" júliusi füzetében 44 lapon P a u 1 s e n, a berlini philosóphus is ismerteti „Haecüel als Philosoph" cz. tanulmányában. Ismertetését igy végzi: „Égő arczpirulással olvastam e művet, szégyenkezve az általános műveltség s a philos, szakképzettség e nyomorúságos állapotán. Fájdalmas érzést kelt az olvasóban, hogy ilyen művet megírhattak, nyomattak, megvehettek, olvashattak, csudálhattak és hihettek annál a népnél, a mely egy Kanttal, Goethevei és Schopenhauerrel dicsekedhetik. De . . . Ismerd meg Magadat!' Valóban méltóbb elbírálásban még Loofs tanár sem részesítette Haeckel művét. Hol marad a tudóst jellemző szerénység, a középkoriak ú. n. „Doota ignorantiga !" Mi is sajnálattal konstatáljuk a német „alapos" tudományos világ e valóban szégyenletes állapotait ! A német császár Eislebenben hatalmas evang. izű és erejű szónoklatot tartott a mansfeldi „Gewerkschaft" 700 éves fennállásának június 12-iki ünnepén. Hisz Eisleben és a mansfeldi grófság erős prot. jellegét Luther és a reformátióhoz való benső viszonya eléggé igazolja. A császár az ünneplő város nagy történeti emlékeiből kiindulva erősen hangsúlyozta „a reformátió örökségét," s nagy elismeréssel szólott a nagy svéd király, Gusztáv Adolf ev. hithősiességéről és áldozatkészségéről, ki német ev. érzületét és prot. cselekedeteit tekintve messze fölötte állott a spanyol V. Károlynak, vagy az osztrák II. Ferdinándnak, a hírhedt jezsuita növendéknek. A császár erős bizonyságot tett a maga ev. hitéről, s hangsúlyozta a reformátió „drága örökségéhez" való ragaszkodás szükségességét. Örömmel regisztráljuk az adatot Beyschlag folyóirata júliusi füzetéből, mely a mi tanulságunkra is elmondatott és megíratott. A drezdai udvari botrány — mint Beyschlag méltán nevezi, s a melyről annak idején mi is megemlékeztünk — méltányolást és igazságos elintézést nyert, s ezzel le is fog kerülni mindnyájunk örömére a napirendről. Albert szász király ugyanis a minap elrendelte, hogy a kath. udvari templom ünnepségein Drezdában ev. vallású tisztek és katonák többé ki ne rendeltessenek. Ezzel a főegyházi tanács félszeg magyarázata üdvösen kiegészíttetett, s az ultramontán udvari propaganda kellő medrébe szoríttatott. Hiszen ismeretes, hogy a királynak Miksa nevű unokaöcscse ebben az ősi prot. városban az udvari templom szőszéKÓről a<,zal vádolta 2 évvel ezelőtt a szász népet, hogy „elhagyta ősei hitét" s felszólította „a pápás egyedül üdvözítő akolba való visszatérésre." S jellemző, hogy a bécsi szász követnek prot. felesége élén áll annak a mozgalomnak, a mely egy jezsuita jellegű Canisius templomot szándékozik fölépíteni. „Jellemző" — mondja helyesen Beyschlag, — hogy korunk tónemessége bizonyos-