Evangélikus Egyház és Iskola 1900.

Tematikus tartalom - II. Értekezések, jelentések, beszédek, indítványok - Sass János. Nagypénteken

Ne vágynánk-e hát közeledbe, Ki velünk ily csodát tevéi? — Hozzád jövünk e nap reggelén, Hozzád, Atyánk I hálás szívvel ; A Te kezed s hatalma rajtunk Mondhatlan csodákat mivel 1 Ámen. IV. Méltó vagy, hogy e szent napon Szivünkből hála fakadjon, Megtartó Istenünk I Méltó vagy, ki szent Fiadban Megmutattad : mily jogunk van Igy szólnunk, órzenünk : Sírból is kél új, szebb élet I Örök a Te dicsőséged 1 V. Húsvét napja ragyog le ránk: Áldassál érte szent Atyánk ! Kérünk Hozzád vágyó szívvel: Old le terhünk, S adj eltelnünk Örök élet reményével ! Ámen. P—cs S—A. Nagypénteken. Gyászba borult a keresztyén világ. Emlékünnepét üli ama világrenditő eseménynek, midőn az emberiség legnagyobb jóltevőjét, a legjobb embert, az Istennek fiát az irigység, a hatalomfóltés, a legdurvább önzés halálra ítélvén keresztre feszitette. Csak egy lónynyel lett kevesebb az ünnepelni készülő fővárosban, de ez egyszerű s látszólag mindennapi esemény hatása alatt milliók szivében visszhangzottak amaz új világot hirdető malasztteljes beszédek, melyek egykor a nagy próféta ajkairól édes mézként csergedezónek. Újvilág hajnalodott az Isten akarata szerint, e portekén élő gyermekeire és ez az újvilág azóta évenként gyászünnepet ül a szomorúságnak ama nagy napja emlékére, melyet a világfeltámadás dicsőségteljes virradata váltott fel. Mély sötétség honol a templomban. Az Isten oltárát fekete lepel födi. G-yászba öltözött, megilletődött arczu alakok könnybe borult szemekkel imádkoznak előtte s szivük mélyén átérzik újra azt a mérhetlenül nagy fájdalmat, mely akkor a nagy próféta kedveseinek és szeretett tanítványainak: szivét mardosá. Gyászba borult a keresztyén világ. De ma, e gyászban nemcsaka nagy nap emléke nyilatkozik meg. Jeruzsálem leányai ma nemcsak annak az anyának, ama testvérnek s tanítványoknak bánatát kesergik, de sírnak önmaguk felett is ; mert a béke és szeretet ma is koporsóban fekszik, mint ezelőtt kétezer évvel ós koporsója fölé óriási köveket hengeritnek az önzés, a féktelen dölyf és a bűnös kishitűség. Fölemelte újra fejét „a régi ellenség," az önzésnek ós hatalomvágynak képviselője s ravasz fondorlattal támaszkodik az ember gyarlóságaira, felhasználja a miveletlen kedély hiszékenysógét, a bűnös lelkiismeret félelmét és gyávaságát, a nagyravágyás tolakodását ós mindezeket egy táborba gyűjtve hathatósan működik lezárni azt a koporsót, hogy abból az atya iránt buzgó szeretet és az önzetlen testvériség többé föl ne kelhessen. Ott szorgalmaskodik a koporsó körül a bábeli dölyf, mely nem ismerve Istent, hogy engedelmeskednék neki, nem ismerve atyát, kit szeressen és a testvéri indulat Kötelmeit féktelenül elutasítva magától, önmagát állítja oda bálványként az imádás oltárára. Előkelő gőggel hirdetik az emberek : nincs erkölcsi törvény, nincs vallás, az ember egyedül önmaga a bírája saját tetteinek s száműzni óhajtanák örökre a világból a szeretetet, mely szelíd korlátokat szabva, az ember tetteinek fenntartja a világot. És terjed a bálványimádás, mely követ hengerít a béke és szeretet koporsójára, lépten nyomon. Sötét árnyékként húzódik utánna a kishitűség, bizalmatlanság, reménytelenség, melynek majdan elmaradhatlan kísérője lesz a kétségbeesés. Hol van az az erős hit, mely egykor kősziklán állva szólalt meg: Erős vár a mi Istenünk, hol az a rémithetlen bátorság, mely nem veszti el bizalmát, ha e világ mind ördög volna, hol az a szent meggyőződós, mely valamikor régen azzal a rendithetlen tudattal hatotta át a sziveket, miszerint az Istennek és az emberiségnek ügye az, a miért küzdünk, szenvedünk, nem lehet tehát, hogy hiába szenvedjünk, nem lehet, hogy ügyünk fényes diadalt ne arasson a világ minden hatalmasságai felett ! Gyászba borult az igaz keresztyén világ. De elmúlnak agyász napjai, felvirrad a feltámadás haj-