Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Stromp László. Szókratész

denütt segítségül, a hol valamely elme vajúdott... Már pedig a böleseség csirái — mint mondottuk — minden elmében benn vannak. — Sokrates hát mit tesz? Korán reggel felkel, s elsó dolga ki­menni a vásártérre a fazekasok, vargák, fuvaro­sok, szatócsok, s adó-vevő nép közé s szóbaállt bárkivel bármily dologról. Azután elment az ifjú­ság játszótereire s iskoláiba a lykeionokba, gym­nasiumokba s palestrákba s ott mindjárt ezeket fakgatta . . . Most ott látjuk a köz-sétányokon, majd a törvényszékek előcsarnokaiban, szóval mindig és mindenütt emberek között. Az utcza volt az ó igazi eleme, a nyilvános­ság a tápláló levegője. „A mezők ós fák odakünn nem tanítanak engem semmire, de igenis az emberek a városban" — mondogatta s Athént nem is hagyta el soha. — Az embereket kereste mindig és az emberben — az embert. A kibe belebotlott, ez bizonyos lehetett felőle, hogy Sokrates meg­állítja . . . Egy alkalommal egy szűk utczán szembe jött vele egy ifjú, Sokrates nyomban görcsös bot­jával eltorlaszolja előtte az utat s azt kérdezi, hogy hol árulják itt a jó kenyeret, sajtot ... az ifjú megmondja. „Hát a nemes és jó embere­ket, mondd, „hol nevelik itt?" Az ifjú elpirulva feleli, hogy biz ezt ő nem tudja . . . „Nos hát -— kövess engem és tanulj" ... S ez órától fogva Xenophon, mert ez volt a kérdezett ifjú, Sokra­tesnek mindhaláláig leghűbb tanítványa maradt . . . A kit aztán elfogott, azt el nem is bocsátotta addig, a mig alaposan ki nem faggatta s meg nem pu­hította. Különösen szeretett azokkal kötődni, a kik magukat művelteknek, tudósoknak tartották. Hogy hát ő bizony tanulni akar tőlük. Tárgyat keresni nem kellett, az alkalom, a beszélgetés mindig meg­adta, s mikor rábukkant, Sokrates naiv őszinte­séggel bevallotta, hogy ő bizony e dologban tájé­kozatlan : felvilágosítást kórt. — Az ipse lépre­megy — és buzgón magyarázni Kezd. — Sokra­tes néhány kérdésére gyanútlanul megadja a he­lyeslő választ, s aztán csak természetes dolog, hogy az igy helyeselt tételekből levont következ­tetéseket is elfogadta . . . Hanem e pillanattól az­tán el volt veszve. Mert Sokrates most nagy logi­kai erővel, szellemes ós agyas finomsággal, né­melykor vakmerő álokoskodással is, oly hálót font — melyből az többé magát ki nem ránthatta — s végül is habozva, megszégyenülve vallotta be tévedését, vagy hagyta ott faggató — tanítványát... Sokrates pl. ott állott tovább a nevető csoportban látszólag nem is gondolva arra, hogy felkért taní­tóját nevetségessé tegye (Lewe?.) Az a szelid tu­datlanság és tudnivágyás álarcza, a melylyel fel­lép, hogy majd tudására büszke áldozatát rettenetes keresztül-kasúl való vallatásaival vélt tudása haszon­talanságáról meggyőzze s az igazságnak újból való keresésére utalja : íme ez az a hires Sokrates, gúny, a mely ama szellemi bábászattal együtt az ő pár­beszédes tanitásmódjának oly sajátságos s elbűvölő zamatját képezi. Ott őgyeleg pl. a királyi tornácz körül, hol a bűnperekben Ítéltek s egy főpappal Eylyphrónnal találkozik. — „Mi dolog ez, Sokrates hogy a lykeionbeli társalgást elhagyván, itt időzöl — csak nincs tán pered?" — de van ám, Eülüphrón, ós pedig nem is per, hanem bűnper 1 — „Mit mondasz?! Még bizony valaki vádat emelt ellened, mert, hogy te vádolnál valakit, lehetetlen!" — „Nem is én!" — „Hát akkor csakugyan más vá­dolna téged?" — „Úgy van!" — „És kicsoda?" — „Magam sem ismeiem azt az embert, Eülüph­rón. Úgy látszik valami ifjú az, ha nem csalatko­zom, Meletosznak hijják. Pittisz községbeli —­ha tudsz valamit pittiszi Meletoszról — nyilván hosszú hajú, nem nagyon szakállas ós fitos orrú..." (Mennyi lenézés, mennyi finom gúny az éretlen fűzfa poétával szemben, ki ellene vádat mert emelni ! Mert ez a jelenet már Sokrates tényleges bevádoltatása után játszik.) — „De hát milyen váddal lépett fel ellened?" — kérdi tovább Eü­lüphrón, s Sokrates elmondja, telve finom iróniá­val Meletosz ellen, hogy bizony súlyos a vád, s Meletosz derék fórfiú, hogy a várost ily mételytől meg akarja szabadítani, mert hát Sokrates nem kevesebb bűnt követett el, mint hogy az isteneket gúnyolja s az ifjúságot megrontja. — Eülüphrón megnyugtatja, ne féljen, nem lesz komoly kime­netelű a dolog ... „De nini Eylyphrón, hát neked miféle pöröd van?" fordul most hozzá Sokrates. „Üldöznek, vagy te üldözöl valakit?" — „De én üldözök!" — „Ugyan ós kit?" — „Apámat!" — „Apádat, jó ember?" — „Az ám!" — „S ugyan mi okon?" — „Emberölés miatt, ó Sokra­tesz I" . . . Sokrates csodálkozik, mire Eülüphrón elmondja, hogy atyját egy rabszolgájának halála terheli, a kit megkötöztetvén, egy verembe csuka­tott s ott felejtett, hol az elpusztult. — Neki tehát most vád alá kell helyeznie saját édes atyját, mert ezt követeli a szentséges isteni törvény. — Sokra­tes most dicséretekkel halmozza el Eülüphrónt s

Next

/
Oldalképek
Tartalom