Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Jónás János. Carlyle Tamás

1 86 jellemző materialismusnak megegyeztetése a szülei házból magával hozott vallásossággal Î Ezt a lelki tusát, melyen Carlyle ez időben keresztül ment, és mely arczára és egész viselkedésére is rányomta komor bélyegét, ő maga ekkép irja le érdes ós éles modorával egyik legelső és talán legjelesebb művében, „Sartor Resartus" cziműben, melynek hőse, egy német tanár, őt magát személyesiti: „Barátunk, t. i. a német tanár, ki eddigelé egészen telve látszott lenni vallással vagy legalább vallásossággal, nem hallgatja el, hogy ama napokban teljesen vallástalan volt. A kétkedés, úgymond, hitetlenséggó sötétedett; sötéten borult a lelkére egyik árnyék a másik után, mig végre a csillagtalan éjszaka, fekete, mint a Tartarus, egészen beburkolta. Azon olvasók előtt, kik ?z emberi élet fölött gondolkodni szoktak, s a kik, ellentétben a hagyományos nyereség-veszteség philosophiával, szerencséjökre rájöttek, hogy lélek nem ugyan azt jelenti, mint gyomor, s a kik épp azért belátják, hogy a hit az, mi az emberek jólétéhez legszükségesebb, mert hittel hány különben gyenge martyr tűrt már örömmel gyalázatot és keresztet, holott a hit nélkül szűkölködő világfi fényűzése közepette öngyilkossággal vet véget beteges életének : az ilyen olvasók előtt világos lesz, hogy a vallásos hit elvesztése az olyan tiszta és erkölcsös lélekre nézve, a milyen az övé volt, oly veszteség, mely minden egyebet magában foglal. Boldogtalan fiatal emberi Szeretettel teljes szived meggyógyult volna minden sebből, a hosszú nélkülözés nyomorából, a hamis barátság ós hamis szerelem tőrszúrásaiból, ha csak el nem vétetett volna tőled az élet melege l „íme, igy állt itt a kábult vándor, mint oly sokan előtte, ós igy kiáltja bele az egyik kérdést a másik után a sors titokzatos barlangjába, de felelni csak a visszhang felel. Nincs felhő-oszlop nappal, tűz-oszlop éjjel, mely a zarándoknak utat mutatna. Idáig juttatta őt a búvárkodás szelleme. De hisz mindegy ! igy kiált fel ; hisz ez a kornak közös sorsa! Az egész világ csak úgy el van adva a hitetlenségnek, mint tenmagad. A régi templomok, melyek már rég nem állták az esőt, romba dőlnek és az emberek azt kérdezik: Hol van az istenség? Szemünk soha sem látta őt! Mind e balga nyilatkozata daczára nem szabad Diogenesünket istentelennek neveznünk. Hiába való szolga volt ugyan, mint mi is valamennyien, de azért soha életében nem volt inkább a jónak szolgája, az istennek szolgája, mint mikor az isten létében kétkedett. „Egy körülményt különösen meg kell emlitenem, mondja, azt t. i., hogy a búvárkodás nálam az igazság iránti őszinte szeretetből eredt. A sok szenvedés daczára, melyet rám rótt, szerettem az igazságot s egy hajszálnyira sem akartam eltérni a hozzá való hűségtől. Igazságot! igy kiáltók, még ha összezúzna is az ég érte, a miért követem ! Félre a hazugsággal ! még ha egy egész tündérország volna is elpártolásom jutalma ! „Ha ma visszapillantok erre az időre, biz az sajátságos elzárkózottság volt, melyben akkor éltem. A férfiak s a nők körülöttem, még ha beszéltek is velem, puszta alakoknak tetszettek; szinte elfelejtettem, hogy elevenek és nem merő automaták. Az emberek tolongása és sürgése-forgása közepette magánosan jártam-keltem, magánosan és — avval a különbséggöl csupán, hogy nem másnak a szivét marczangoltam, hanem a magamét — bőszülten, mint a tigris a bozótban. Némi vigasztalásomra szolgált volna, ha Faust módjára elhitethettem volna magammal, hogy az ördög kisért és gyötör; mert a pokol minden élet nélkül, úgy gondolom, még rettenetesebb volna. De a rombolásnak s a hitetlenségnek ebben a mai korszakában még az ördögöt is lerombolták, még az ördögben sem lehet hinnünk. Nekem a világegyetem egészen élettelennek látszott, rendeltetésben, akaratban, sőt még ellenségességben is szűkölködőnek. Óriási, holt, mérhetetlen gőzgépnek tűnt fel előttem, mely tompa egykedvűségben mozgott tovább, hogy engemet izenkint összezúzzon. „Ily hangulatban, és Párisban meg külvárosaiban talán a legboldogtalanabb ember, járkáltam egy nyomasztó kánikulai napon, miután már sokat sétáltam volt a városi piszok között fojtó levegőben és oly kövezeten, mely forró volt, mint Nebukadnezár kemenczéje, a Saint Thomas de I' Enfer nevű piszkos kis utczán végig, midőn hirtelen egy eszme villant fel bennem és azt kérdeztem magamtól: Ugyan mitől is félsz te tulajdonkép? Mit panaszkodol és sópánkodol, vánszorogsz gyáván és félénken ? Nyomorult kétlábú ! Hát mi az a legvégső rossz, melytől tartanod kell? A halál? Nos, igen, a halál és mondjuk még a pokolnak és mindannak kinja. mit ördög vagy ember ellened tehet vagy tenni akar. Hát