Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Dr. Szlávik Mátyás. Romanismus és protestantismus

160 embernél is a Krisztushoz való viszony a kegyeiemeszközök használata, az az egyháznak közösségéhez való tartozása által van feltételezve. De mig ó nála az egyházon a Krisztushoz való közvetlen személyes viszony a fődolog, addig a pápás keresztyén, ha egyházról beszól, mindig a külső hierarchiai egyházszervezeti közösséget érti. Mindkét esetben tehát különböző értelemben vett egyházról van szó. Hasonló ehez Möhler, a hírneves symbolikus és századunk kath. theológiája megújítójának az egyházról szólló definitiója, mely is igy hangzik: a kath. keresztyén ember elsőnek tekinti a látható, a protestáns ellenben a láthatatlan egyházat. Ennek a definitiónak is helyes gondolata van. Nálunk a prot. keresztyéneknél a szellemi közösség az első, s csak ettől függ a külső közösség jelentősége. S mégis tévesnek kell deklarálnunk e formulázást. Mert a római egyház nem ismer láthatatlan egyházat, hanem csakis külső jogi hierarchiai szervezeti közösséget, mely B e 1larmin szerint ép oly látható és érzéki, mint a franczia királyság vagy a velenczei köztársaság, a melybe csakis láthatatlan kegyelemkincsek vannak befektetve. De viszont nálunk is az ú. n. láthatatlan egyházhoz való tartozás az érzéki kegyelemeszközök közvetítéséhez van kötve. Twesten, Schleiermacher dogmatikai tanszékének örököse Berlinben Irenaus lyoni püspök ama tételéi, a mely szerint: „a hol az egyház, ott lakozik isten lelke, s a hol isten lelke lakozik, ott van egyház és annak minden kegyelme" — felében Róma és Wittenberg között osztotta meg. Irenaus tétele a maga kettős felében bizonyára igaz, azonban itt helyesen értelmezendő az egyház, mint a szentlélek lakó helye. Külső római értelmezésében, mint külső jogi közösség a tétel első része a római tévedés kifejezője. Talán találóbb Martensen, a szellemes dán püspök ós theológus ama nézete, a mely szerint a római rendszer a keresztyénség külső garantiáinak a rendszere, mi mellett azonban a biztosítandó lényegi keresztyénség lassanként elveszni látszik. Más szavakkal kifejezve : a romanismus a régi római juridikai szellemnek megfelelőleg a formális jogira fekteti a fősúlyt, a minél fogva nem más, mint keresztyén mezben a régi imperiumnak a megújulása. 2.) A pápás római logikának menetét körülbelül helyesen adják vissza az ismeretes konvertita Overbeck festőnek Rómában való áttéréséről szóló levelei. Az igazság kérdéséről' van itt szó. Mert ha van isten, ki kellett magát jelentenie. Hol van az a kijelentés, miről ismerjük fel azt, s mi biztosithatja azt nekünk? Értelmünk az isteni igazságot nekünk nem biztosithatja ; a philosóphusok iskolái „cöntroversiae omnium contra omnes," s azok tételei kölcsönösen tagadják, sőt megsemmisítik egymást. Istennek magának, mint a kijelentett igazság szerzőjének egyúttal az igazság biztositójának és magyarázójának is kell lennie. De hol és hogyan? A szentírásban? Ki magyarázza azt csalhatatlanul? Nem olyan könyv-e az, a melyben mindenki a maga egyéni véleményét keresi ós találja? Kell lenni tehát az irás csalhatatlan magyarázójának. S ha az írás inspirálva van, magyarázójának is, azaz az egyháznak is inspiráltnak kell lennie. Tehát az egyházhoz kell fordulnod az isteni igazság kérdéseiben. Krisztus azért alapította az egyházat, hogy a hivők ahoz tartsák magukat. Egyedül ó az igazság magyarázója és biztositója, a miért is Krisztus olyannak rendelte és szervezte, hogy az igazság kérdéseire kétségtelenül válaszolhasson. Öt kell tehát megkérdeznünk, s neki tudnia kell felelnie; szájának és fülének, azaz látható, megfogható külső intézetnek kell lennie csalhatatlan reprasentatióval, hierarchiai szervezettel s a primátusban összpontosult tribunállal. S ennek az authentikus szájnak bírnia kelt az igazság szellemét, tehát: inspiráltnak, infallibilisnek, az igazság legfőbb tanítójának ós orgánumának, üdvközvetitőnek és biztositónak, röviden r. Krisztus folytonos incarnátiójának kell lennie. S a mily feltétlenül hiszünk a Krisztusban és az ő igéjében, ugyancsak igy kell hinnünk ós engedelmeskednünk mindnyájunknak az ő csalhatatlan organurnának és töldi helytartójának is. Döntő tehát a romanismusra nézve a tekintély s a legitimitás elve, mely utóbbivá^ szemben nincsen helye a subjektiv kritikának. Sőt inkább e kritika főbűn a Krisztus és a mindent legjobban tudó egyháza és képviselete ellen. Egy az egyházi biztosítástól független személyes önálló üdvbizonyosság tehát sem nem szükséges, sem nem lehetséges, sőt Möhler szerint a kegyelemállapot személyes bizonyosságáról beszólni dämoni valami. Mert minden üdvbizonyosság az egyházhoz kötött s folyton tőle függő bizonyosság. Az irásérteltnezés önállóságáról sem lehet szó, mivel az csakis az egyházzal s annak értelmezésével