Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Stromp László. Költözés más hazába

IM Trónörökösünk fennthivatkozott könyvében leirja azt is. „A kapu közelében — úgymond — ül egy kutya, a melynek természetes szemei fölött festett szempárja van ; a parzik szerint ha a kutya ránéz a halottra, akkor ez jó ómen a más világra nézve, különben rosszra magyarázzák. Közvetlenül a kert bejáratánál templom emelkedik, a mezben az a szent tűz lobog, a melyet — igy állítják — a parzok még eredeti hazájukból magukkal hoztak és mindig lobogásban tartottak. Tovább menve a kertben, öt gömbölyű vakitó fehérségű toronyhoz juthatni, melyek közül a legnagyobb 7.5 méter magas s kerülete 90 méter, a szélein egy légió, keselyű és varjú ül. A tornyok bensejében, a melyek nagy költséggel épültek, (a legnagyobb állítólag 360,000 frtba került) tölcsér formájú, aknán végződő berendezés foglaltatik, mely 3 részre van osztva: a legfelsőbb a férfiak, a középső a nők, az alsó a gyermekek számára. Négy őr, az egyetlen élők, a kik a toronyba beléphetnek, meztelenre vetkőzteti a holtakat s beteszik a megfelelő osztályba, aztán rá szabadítják az éhes keselyűket a zsákmányra, melyek egy óra alatt felemésztik a holttestet úgy, hogy csak a csontok maradnak meg. A nap kiszárítja a csontokat, melyeket aztán az aknába lesûlyesztenek s vízzel vagy mészszel is leöntenek. Az aknából 4 csatorna vezet, melyekben szén és homokszűrők vannak és nagy mélységekben végződnek, a hová a csontok utolsó maradványai jutnak." A fennkölt lelkű trónörökös — mint irja — borzalommal fordult el „az emberi lealacsonyodásnak ettől a minden kegyelet nélkül való helyétől" s gondolatában .,a hazai temetők felé menekült, a hol drága halottaink pihennek az édes anyaföldben, mely hamvaikat védőleg takarja . . Vájjon gondolt-e arra, hogy tán meg az a parzi, ha a mi temetkezésünket látná, vallásos világnézete alapján hasonló megbotránkozással fordulna el tőle ; különösen ha még megtudná azt is, mily kegyeletes szivvel tesszük mi még csak azt az utolsó gödröt is czéda üzlet tárgyává s mint dobáljuk ki onnan bizonyos idő lejártával s küldjük a spódium gyárakba az örök nyugalomra tett csontokat, ha értök a helyet újból meg nem fizetik, akárcsak Shakspere sirásója, a ki frivol dalolás s kannibáli viezczelődés közben ád a temető philosophiájából oktatást Hamletnek, a ki ismét ott töprenghet hű Horatiójával együtt a testi lét hiábavalóságai felett. Tisztelt hallgatóim bizonnyal szivesen veszik már, ha e hátborzongató témát tovább nem folytatom. Szólhatnék még ugyan a vallásnak legifjabb nagy hajtásáról, az izlamról, de hiszen ez előttünk nem ismeretlen s elég, ha csak annyit emlitek meg róla, hogy halhatatlanság hite, a melynek elemei a persa, a zsidó és a keresztyén vallásokban mind megtalálhatók a személyes feltámadást vallja s hogy ez okból halottaikat a zsidó és keresztyén vallások módjára a földbe temetik el. Szólhatnék a görögök és rómaiak vallásáról, melyeknek a tulnanra vonatkozó képzetvilágát a két nagy eposzköltő, Homérosz és Vergilius oly gazdag színekkel festették meg. Ott látjuk a test elhamvasztása vagy eltemetése után magukra maradt lelkeket a Hadesben, hová Oharon az öreg csónakos szállítja őket, akárcsak Dante angyala a purgatoriumba s a melynek elysiuma s ennek örömei mellett megvan másrészt a maga pokla is, Tityoszszal, kinek mindkét oldalán egy-egy keselyű áll s magát eszi, — Tantaloszszal, ki örök élitől, szomjtól gyötörtetve ott áll a gyümölcscsel megterhelt fa alatt az üde vizű tó közepén, a nélkül, hogy kinzó éhét, szomját csillapítani képes volna, — Sisyphoszszal, a kinek örök büntetése, hogy óriási sziklát görget egy lejtőn felfelé s valahányszor fölér a csúcsra, a szikla ismét visszagurul, hogy ó munkáját élőiről kezdhesse . . . Beszélhetnék a zsidóság s keresztyénség vallásos reménységéről, de hiszen arról e cyklusban majd lesz még szó a „halotthamvasztás keresztyén álláspontról" czimű felolvasás alkalmával, különben is e reménységben benne élünk mi magunk is s a reménység bennünk is él — és készülünk is már a feltámadás nagy ünnepének fenséges örömeire, a midőn majd az apostollal együtt zengi ajkunk: „Halál! hol vagyon a te diadalod és koporsó, hol a te fulánkod?!" (I. Kor. 15, 15.) Valóban a halhatatlanság hite ott él kitéphetlenül az ember lelkében, bölcseletében azon tépelődik, vallásában az a megnyugovása ... Az én felolvasásomnak tárgya épen e ténynek beigazolása volt s e mellett kimutatása annak, hogy a feltámadás hite minden vallásban, minden népnél, mindenütt s minden időben valójában az „én"-nek, a személyes létnek, a léleknek halhatatlanságára irányul, a mi mellett a test mindig csak mellékes, csak accidentális szerepet játszik. Innen a test eltemetésének annyi különféle módja, annak mumiaszerű conserválásától le annak végleges meg-