Evangélikus Egyház és Iskola 1898.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Ennek indokolása

103 szen „aecedit verbum ad elemermtitt et fit sacramentum" nem a szentírás, hanem Augustinus mondása ! Ellenben helyesen emeli ki a bírálat, hogy az igén és szentségeken kívül más kegyelmi eszköz nincs. Igazán szégyenletes dolog, ha találkozik pap, a ki ezt nem tudja. Legnagyobb csodálkozással olvastam azonban a bírálók azon állítását, hogy Krisztus érettünk halt meg ugyan, de nem egyszersmind helyettünk. Van elég sok theologus, a ki az utóbbit tagadja. De a ki a symbolikus könyvekre hivatkozik, olyantól nem vártam volna, hogy hitünk eme sarkalatos igazságát merné tagadásba venni ! Hajlandó vagyok azért azon feltevésre, hogy itt valami félreértés forog lenn. A bírálók talán csak Anselm tanának egyes hibás részleteit akarják elvetni. Mindenesetre nem fog ártani hitvallásaink némely pontjait idézni, a melyek világosan mutatják, hogy egyházunk vallja a „satisfactio vicariát." * így a Conf. Aug. (3) szerint Krisztus élete ós halálának czélja az volt „ut reconciliaret nobis Patrem et hostia esset non tantuni pro culpa originis sed etiam pro omnibus actualibus houiinum peccatis." A nagy káté szerint (Christus) „adhaec, passus mortuus et sepultus, ut pro me satisfaceret, meamque culpam quae mihi luenda fuerat persolveret; a Form. Conc. szerint „peccata nostra pertulit." Az apologia szerint Krisztus „subiit poenam peccati et victima pro nobis factus est (III, 58)" és (XXI, 19.) ,.Ut si quis amicus pro amico solvit aes alienum. debitor alieno merítő tamquam proprio liberatur. Ita Christi mérita nobis donantur " Luther egy pródikácziójában azt mondja: „ei hat müssen an unsere Statt treten und für uns ein Opfer werden, den Zorn und Fluch, darein wir gefallen . . . sel'bst zutragen und dafür genug zuthun." Szentírási hely is elég van Krisztus helyettes engesztelő haláláról p. o. 1 Pet. 2, 24, Gal. 3, 13. Jan. ev. 1, 29, 2. Kor. 5. 21. KoL 2, 14, stb. Az énekeskönyv is tanúskodik róla p. o. Gerhardt böjti énekeiben. A bírálók azt állítják : „ha Krisztus helyettünk meghalt, akkor Istennek kötelessége minket kivétel nélkül — még a meg nem térő gonosztevőt is — az üdvösségre fogadni." (Hát ha érettünk — akkor nem?) Ezen socinianistikus okoskodásra már régi dogmatikusaink megadták a helyes feleletet. Ugyanaz áll azon furcsa állításra nézve, hogy a hivő „felmentve érezheti magát attól, hogy buzgó hittel elsajátíthassa Krisztust, minthogy ő helyette úgy is lefizette a váltságdijat," végre mit is értsünk az alatt, hogy Krisztus érettünk meghalt, ha nem halt meg hely ettünk? Én nem értem, hogy lehet ezt a kettőt egymással ellentétbe helyezni? Azért kérem az igen tisztelt bíráló urakat, vonják vissza symbolikus. tanunkkal ellenkező nézetüket. Mert a fenti idézetekkel szemben még sem lehet azt állítani a satisfactio vicaria tanáról, hogy „a symbolikus iratokban annak nyomát se találjuk," se azt, hogy „ellenkezik a szentírás tanításával." Ha pedig félreértettem volna a bírálók véleményét, akkor sem lesz felesleges, ha nyilatkoznak további félreértés megakadályozása végett. Mert amint Luther mondja (Art. Smalc. II. 1.): oportet nos de hac doctrina esse certos et minime dubitare, alioquin ... et papa et diabolus et omnia adversa ius et victoriam contra nos obtinent." Fentartott „téves" nézetek. Az „Egyházi Szemle" f. évi 1-ső számában tudomást vévén a confirmácziói kátékra vonatkozó, e lap hasábjain közzé tett bírálatunkról, abban kifejtett álláspontunkról általában elismeréssel emlékezik meg. De egyes állításainkat jóakaró figyelmeztetéssel „Téves nézetek"-nek mondja. Erre akarunk a következőkben ugyanazon jóakarattal felelni, egész röviden megokolva kifogásolt állításainkat s ezzel azt, hogy miért tartjuk fenn továbbra is eme téveseknek mondott nézeteinket. Első „téves" nézetünk az volna, hogy a megigazulásra nézve egyik munkának azt a meghatározását: „A megigazulás alatt bűneink bocsánatát értjük" — hibául rójuk fel. A czikk írója szerint tehát ez a meghatározás helyes. Annak igazolására, idézi az Augustana IV. czikkót, az Apologiát III. 169. a Form. Concore!ia III. czikkét. Hitvallási irataink idézett helyeinek helyes megértése végett nem szabad szem elől téveszteni azoknak polemikus jellegét, a mi első sorban az Augustanában világosan látszik a negatív ós positiv meghatározás szembeállításában. De épen az Augustana nagyon világosan megérteti, hogy a megigazulás fogalma nem egyenlő a bűnök bocsánatával. A bűnbocsánat (ez és nem saját érdemünk) a megigazulásnak e s z k ö z 1 ő tényezője; a megigazulás a bűnbocsánatnak (ennek ós nem saját érdemünknek) eredménye. A megigazulás jelenti az embernek állapotát az Istenhez való viszonyban, a bűnök bocsánata pedig jelenti az Istennek cselekedet é t. E két fogalom csak nem lehet azonos ! A megigazulás gazdagabb, a bűnbocsánat egyszerűbb fogalom. Nem fedik egymást. Az Apologia impietasnak mondja, qui non docet justificationem esse remissionem peccatorum. Talán legrövidebben felvilágosíthatnék a dolgot, példával. A modern niaterialisinusnak valamely hívével vitatkozva, ezt mondanók : „Téved (impius est) a ki nem tanítja, hogy az ember szellemi lény." De ebből következik-e, hogy szerintünk ember és szellemi lény azonos fogalmak? A szellemiség az ember természetének csak egyik tényezője. Közelebb eső példa: „Téved (impius est) az a farizeus (Luk. XVIII. 9—14) a ki elhitte,